5. Fejezet

5. fejezet

Fordította: Lilith

Belépek Kane irodájába és a dolgozóasztala mögött ülve találom őt, épp időben, hogy halljam, hogy beleszól – Itt van – a belső telefonjába, majd felengedi a gombot.

Túlzott drámaiassággal – amit azokra a pillanatokra tartogatok, amikor nagyokos akarok lenni, vagy szimplán be akarom jelenteni a kurva jelenlétem – a testemet használom arra, hogy bezárjam az ajtót, de nem időzök tovább arra várva, hogy gyökeret eresszek. Megfordulok, majd Kane és ahhoz a Mendez Király dolgozóasztala felé törtetek, amit nem lesz esélye menedékként használni. Mire megkerülöm a fából készült rémséget, ő már áll, felém tornyosul szénfekete öltönyt, fekete csíkos, lila inget és valamiféle fekete-szürke nyakkendőt viselve. Feltűnő, drága, és jól mutat rajta, mikor tíz másik emberből kilencen nem. Másrészről, miközben én rejtőzködöm – természetesen eltekintve az ajtós drámától – és előnyben részesítem a fekete, jellegtelen öltözeteimet, az ő teljes személyisége viszont azt mondja: „nézz rám”, azzal a készakart üzenettel: „nincs semmi rejtegetni valóm.” Egy hazugság, amit a világnak sugall, és – miután bedrogozott engem azért, hogy ne tudjam, mi történt tegnap este – látszólag nekem is.

Ott állunk szavak nélkül egy szívverésnyi ideig, vagy tízig, mielőtt megszólal – Lilah –, és maga a tény, hogy ezt úgy ejti ki, mintha ez csak a szexről szólna, elég ahhoz, hogy felrobbanjak.

Arcon csapom, mert a puszta öklöm túl kicsi ahhoz, hogy annyi fájdalmat okozzak neki, mint amennyit az állkapcsa okozna nekem. Ráadásul a pofon szégyen egy férfi számára, ezért teszi ezt az ellenfeleivel egy UFC harcos, akit hébe-hóba nézek. És Kane az én ellenségem. Elfordítja a fejét a csapás erejétől, a tenyerem bizsereg az utóhatástól.

– Jól van, na, gyönyörűm – mondja, engem figyelve barna tekintetével. – Tudom, hogy durván szereted, de most van itt az ideje? Mindkettőnknek vannak kérdései, amikre válaszokat akarunk.

Újra megpofozom, de ezúttal elkapja a csuklómat, mielőtt visszahúznám. Megpróbálom megütni a szabad kezemmel, és azt is elkapja, most viszont azelőtt, hogy elérném. – Kettőt kapsz, nem hármat.

A tekintetem ráugrik a jobb arcán lévő kézlenyomatra, amely egyezik a baloldalival, mielőtt a szemébe nézek, és ezt mondom: – Kettő kurvára kielégítő volt.

– Miért nem beszéltél nekem a követődről? – kérdezi, a kérdése halk, halálos, haragja éppen csak a felszín alatt horgonyzott, míg az enyém a hab minden hazugság tetején, amit mondott nekem. – Mert mindketten tudjuk, hogy ez az, amivel itt dolgunk van – teszi hozzá.

– Eressz el, Kane – csattanok fel, a hangom feszült a türelmetlenségtől. Nem. Értsd inkább úgy, hogy a vágytól, hogy újra megüthessem.

– Miután mesélsz nekem a követődről és az üzenetekről.

– Eressz el, Kane – ismétlem lassan –, vagy a következő mozdulatom egy térd lesz a családi ékszereidbe. És ígérem neked, elég kemény lesz ahhoz, hogy egyikünknek sem kell aggódnia többé a dugás iránti vágyunk miatt. – Megfeszül az állkapcsom, de nem enged el. – Bedrogoztál – emlékeztetem őt –, majd átkutattad a házamat, mielőtt ott hagytál egy fegyverrel, amihez túlságosan be voltam állva, hogy használhassam. Szóval, ha úgy gondolod, hogy nem teszem meg…

Elenged, de nem lép hátra. – Nem hagytalak ott egy fegyverrel, amit nem tudtál használni. Napfelkeltéig a házamban tartottalak, és hagytam egy csapatot, ami elölről-hátulról őrizte a házadat.

Nem elemzem ki, miért dühít fel ez még jobban. Majd később. Mostanra itt van ez: – Fegyvert emelnék rád és meghátrálásra kényszerítenélek, Kane, de esküszöm, ha következő alkalommal ezt tenném, lelőnélek. Pedig információra van szükségem tőled.

– Teljesen a tiéd vagyok, gyönyörűm – mondja, kinyújtva a kezeit. – Mindig is. – A tőle balra és hátra eső ülőgarnitúra felé int. – Üljünk le és legyen ez békés.

– Békés, a francot – mondom. – Bedrogoztál. Az öregember halott?

– Nem.

– A garázsodban van?

– Elengedtük. – És ezzel az egyszerű, váratlan válasszal ráül a dolgozóasztalra, a kezei mellette.

– Csak úgy? – követelem, elfoglalva egy új helyet vele szemben, mögöttem az ablak, és nem azért, mert ez az, amit akar: Engem bezárva. Engem közelebb hozzá. Azért, mert nem akarok keresztülkiabálni a szobán, miközben azokról a bűntetteiről beszélek, melyeket nem jelentettem.

– Megegyeztünk – mondja hezitálás nélkül; nem mintha Kane Mendez valaha is hezitálna.

– Milyen egyezség?

– Semmi, ami téged érint – válaszol.

– De érint, nemde?

– Semmi, amiről tudnod kéne – módosít.

– Tagadhatóság, ugye?

– Igen.

– Most videóra veszel?

– Igen.

– Tartalék, mi?

– Nem erről szólt a múlt éjszaka, és ezt te is tudod.

– Fenyegetés volt, hogy leleplezel engem, ha letartóztatlak – mondom.

– Helyesebben szólva, adtam neked egy okot arra, hogy kisétálj az ajtón.

– És mikor nem tettem, bedrogoztál.

Megfeszül egy izom az állkapcsában. – Szükséges volt.

– Szükséges? Tényleg? Ez a mentséged? Ez még nálad is béna, Kane.

– Ha valaha is kérdőre vonnának Romanóval kapcsolatban, szükséged lenne egy kibúvóra. Most már mondhatod, hogy bedrogoztalak. Ágyban ébredtél. Én pedig meg fogom erősíteni ezt a sztorit.

– A videóra rögzítésem azt súgja nekem, hogy megvesztegetnél.

– Nem ilyen vagyok veled, és ezt te is tudod.

– De ilyen vagy mindenki mással?

– Te vagy ilyen: démonizálsz engem azért, hogy elkerüld a bűntudatot és önmagaddal kapcsolatban jobban érezd magad. Minden, amit tettem, azért volt, hogy megvédjelek.

– Így igazolod a házam átkutatását és az összes kutatási jegyzetem átnézését?

– Láttam valakit elrejteni az arcát és egy üzenetet tenni a kocsidra. Megkérdeztelek róla. És ha tetszik, ha nem, ismerlek téged. És a reakciódból ítélve tudtam, hogy bajban vagy.

– Tudom kezelni a saját bajomat.

– Arra az esetre, ha elfelejtetted volna, nyakig benne vagyok ebben, veled együtt.

– Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen mélyen vagy benne, Kane.

– Tényleg? Mert az üzenetek hangvétele azt súgja, hogy az üzenetíród próbál téged ellenem fordítani. És ez átkozottul kényelmes, figyelembe véve azt, hogy megöltek egy nőt az egyik bérlakásomban és Romano emberei közül kettőnek levágták a fejét. Nyilvánvalóan azért, hogy rám irányítsák a figyelmet.

– Sosem hittem egy pillanatig sem azt, hogy te gyilkoltad meg azt a nőt, és többnyire nem gondolom úgy, hogy te vágtad le a fejeket.

Felhúzza az egyik szemöldökét. – Többnyire?

– Csupán őszinte vagyok annyira, amennyire állítod, hogy őszinte vagy velem.

– Tudod…

– Hogy nem hagynál hátra olyan nyomot, amely hozzád vezet? – kérdezem, és nem várok a válaszra. – Igen. Tudom, de azt is tudom, hogy képes vagy a gyilkolásra. Mert ha tetszik, ha nem, én is ismerlek téged. Jobban, mint amennyire egyikünk is szeretné elismerni.

– És mégis egy ponton meggyőzted magad arról, hogy ostobán cselekednék és megölném Romano embereit. – Nem ad időt arra, hogy tagadjam ezt az állítást, hanem folytatja: – És nem jöttél el hozzám az üzenetek miatt. Más szóval, az üzengető követődnek sikerült megosztania minket.

– Egy Yale-en végzett ügyvédként talán nem vagy ostoba, de azt választod, hogy hülyének tetteted magad. Azok az üzenetek nem ijesztettek meg és nem osztottak meg minket. Azt a jelvényem tette.

– Mindig is volt jelvényed.

– Nem mindig te működtetted a kartellt. Az apád volt.

– Nem én működtetem most.

– Múlt éjjel mást bizonygattál – közlöm.

– Ne tereljél. Mesélj nekem az üzenetekről, Lilah.

– Mondja a terelés királya. Azon az éjszakán kezdődtek, amikor megérkeztem. Az óceánparton voltam, és mikor visszamentem a házba, valaki ráöntött valami vérszerű anyagot az üveg tolóajtóra és hagyott egy üzenetet. Ez onnan gyűrűzött le.

– Amatőrnek tűnik egy majdnem tizenéves erőfeszítésével.

– Ami azt jelentheti, hogy ez az ember azt akarja, hogy alábecsüljem, vagy csak simán őrült.

– Vagy tényleg amatőr és tizenéves.

– Talán. Kétlem. Láttad valaha azokat az üzeneteket, amiket ’Sam Fia’ hagyott a tetthelyein? Gyerekes kézírással készültek, és az egyik valahogy így szólt: „…elköszönök, jó éjszakát. Rendőrség – kísértsen titeket ez a jövendölés: Visszatérek! Visszatérek! Értsétek úgy – bumm, bumm, bumm – uh!!” – Megállok, hogy világossá tegyem. – Ténylegesen azt írta, hogy „uh.” És így írta alá: „Gyilkosság közben, a ti Mr. Szörnyetegetek.” Az áldozatai – folytatom –, beleértve a túlélőket és a halottakat, húsz év körüliek voltak.

– Azt mondod nekem, hogy úgy gondolod, ez a személy erőszakos.

– Azt mondom neked, hogy nincs két egyforma gyilkos. Csak mert ez a férfi, vagy nő, nem az a fajta gyilkos, akit megértesz, még nem teszi őt kevésbé gyilkossá. Ráadásul a kamaszos viselkedés nem feltétlenül akadályozza meg vagy zárja ki az erőszakra való hajlamot. A lényeg ez, Kane: ez az ember ismeri a titkunkat. És ha ez az ember ismeri, úgy nagy valószínűséggel valaki más is.

– Ami azt jelenti, hogy meg kell tudnunk két dolgot: Ki tud erről és mit terveznek kezdeni ezzel, hogy felhasználják ellenünk? Mert nem gúnyolódnának veled, hacsak nem ezt akarják tenni.

– Két évig csend volt – szólalok meg. – Majd visszatértem és a csendnek vége lett. Ez sosem rólad szólt, ugye?

– Nem. A világomban az emberek megtartják maguknak a bűneiket. Senki sem jön elő. Valójában minél mélyebbre ások a válaszokért, úgy tűnik, annál mélyebbre temették őket.

– Tehát akkor bárki is parancsolta a megtámadásomat – mert mindketten tudjuk, hogy nem volt véletlenszerű –, azt akarta, hogy eltűnjek. És még mindig el akarnak tűntetni.

– És mégis a városodban megöltek valakit ugyanazzal a tetoválással, mint ami azon a férfin volt, aki itt megtámadott téged.

– Ezt mire mondod?

– Valaki küldött neked egy névjegykártyát azért, hogy gyere haza.