30. Fejezet

30. fejezet

 

Fordította: Isabelle

 

 

– Most megbüntethetnélek környezetszennyezésért.

A bátyám hangjára megfordulok és látom hozzám csatlakozni a hajón. – Csak megszabadítottam magam némi piszoktól. Azt gondoltam, te is ugyanezt akarod tenni.

– Újra itt tartunk?

– Soha nem hagytuk abba.

– Akkor engedd meg, hogy újra elismételjem, amit korábban mondtam neked. Bármi legyen is az, amit hiszel, hogy tudsz, Lilah, nem tudod.

– Miért volt kikapcsolva a telefonod?

– Megbeszélésen voltam.

– A rezgő mód tökéletesen alkalmas erre.

– Pocher elveszi a telefonunkat. Ennyire paranoiás.

– Mi? Fél, hogy valaki megtudja, hogy a vibrálástól elélvez vagy mi?

– Tudnál most az egyszer nem ennyire okostojás lenni?

– Igen – mondom, de ez valószínűleg hazugságnak hangzik. – Csak nem azon a napon, amikor két ember vérében fürödtem, miután az egyik megpróbált megölni. Visszatérve hozzád. A telefonod. Te vagy a rendőrfőnök. Nem kapcsolhatod ki csak úgy.

– Eddie volt szolgálatban.

– Igen, nos, ez jól működött. Az ő telefonja ki volt kapcsolva.

– Igen, nos, nézd el nekem, hogy nem rúgom ki, hugica. Abban az esetben, ha nem vetted volna észre, most már kurvára halott.

– Fejezd be, hogy káromkodsz.

– Te kurvára egyfolytában csúnyán beszélsz, és ő a barátom volt. Meghalt, és te is közel kerültél ahhoz, hogy csatlakozz hozzá. Most nem megfelelő az idő arra, hogy gyilkos pillantásokat vessünk egymásra.

– Megijesztettél. És nem csak egy okból, szóval igen. Gyilkos pillantásokat fogok vetni  rád, és addig fogom ezt tenni, amíg úgy nem érzed, hogy már elég, és egyértelműen tisztázod a dolgaidat.  

– Egyértelműek a dolgaim. És te is megijesztettél. Nem tudtam rólad leszedni azt a seggfejet.

– De megtetted, és megöltem. Rögtön azután, hogy nem vetted fel a telefont, és azt hittem meg fog ölni. Ne csináld ezt többet.

Bámuljuk egymást, és megdörzsöli az állát. – A francba. Nem akarom, hogy veszekedjünk.

– Én sem.

– Szörnyeket látsz ott, ahol nincsenek.

– Biztos vagy ebben?

– Igen, Lilah. Biztos vagyok.

– Rendben.

– Rendben?

– Mi mást kellene mondanom. Utálom kurvára a vért, ami rajtam van. Semmi nem fog ebben a pillanatban ebben a beszélgetésben előrelépni.

– Igazad van. Muszáj rendbe tenni magad és pihenned. Hacsak nincs ellenvetésed, mint vezető ebben az ügyben, akkor átfutom a helyszínt.

Magam akarom ellenőrizni, és vissza akarok menni a hajóra. Nyomokat akarok keresni, de mihez vezethetnek? Az egyetlen hely, ahova vezethetnek a Társaság, és szükségem van egy helyre, hogy fellélegezhessek, hogy kitaláljam, hogyan tudok ártani nekik. Muszáj velük elhitetnem, hogy kiszálltam. – Vedd át a helyszínt – mondom. – Holnap megcsinálom a jelentést, és ellenőrzöm a részleteket, ahogy kibontakoznak.

– Ez működik, de adj valamit, amin elindulhatok. Mit tudsz a gyilkosról?

– Ők Játékosnak hívják. És a főnököm azt mondja, ismert, de a becenéven kívül nem tudnak mást. Ő „egy nagy ügy” volt. Egy győzelem volt, ezt mondta.

– Azt hiszed, hogy mindet ő ölte meg?

– Igen. Beleértve Woodsot.

Megáll egy pillanatra, talán kettőre. – És ez lezárja az ügyet?

Csak azzal törődik, hogy lezárja az ügyet. Semmi mással. Meg akarom rázni. Azt akarom, hogy mással is törődjön, minthogy Pochert fedezze. El akarom mondani neki, hogy Pocher ölte meg anyát, de most ennek sincs itt az ideje.

– Vallott – mondom, és hozzáteszek még egy önkéntes hazugságot, amivel vissza akarok térni a Társasághoz. És teszem ezt azért, mert ez egy nyílt terepre vezet, ahol a Társaság kóborolni és legelészni fog, és én meg fogom őket mérgezni. El fogom őket pusztítani. De először kárt okozok nekik. – Azt mondta személyes volt – folytatom. – Nincs bizonyítékom, hogy igaz vagy sem, így igen. Lezárom.

– Ki adta neked az ötletet, hogy gyere ide ma este?

– Már mondtam neked. Névtelen volt.

– Ki adta és hogy? – Ez a nyomás azt az érzetet kelti bennem, hogy valaki más részére kérdezget. – Egy idegen az utcán – mondom, felkínálva neki egy olyan módszert, amit lehetetlen lenyomozni, amikor hozzáteszem. – Egy gyerek. Elfutott, mielőtt még többet kérdezhettem volna tőle.

– Akkor vége van?

– Igen.

– Jó. Magunk mögött kell ezt az egészet tudnunk. Van egy járőrkocsim, ami majd hazavisz.

– Dolgozz a helyszínen. Használd az embereidet, hogy gondoskodjanak az embereidről.

– Mert Kane-nel fogsz elmenni.

– A főnököm áldásával – biztosítom.

– Tényleg? – kérdezi, nem hangzik meggyőzöttnek, de nekem is hasonló volt a reakcióm.

– Nem. Hazudtam, mert dugni akarok egész éjjel.

– Jézusom, Lilah. Adj egy kis szünetet, csak egy estére. Hívlak, amikor vége van.

– Éjfél lesz. Hívj reggel.

Bólint, és már épp kezd megfordulni, és aztán hezitál. – A főnöködnek igaza van. Ez egy nagy győzelem. Vége van és te életben vagy. – Elmegy, otthagy ennek a mondatnak millió jelentésével, és nem szeretem a hasonlóságot az apám korábbi kijelentéséhez. De ha most analizálom ezt a gondolatot, elvesztem az agyam és utána megyek. Aludnom kell. Le kell zuhanyoznom. Gondolkoznom kell. És a vizes ruhám egy állandó hidegrázást ad az agyamnak és a testemnek is. Lelépek a hajóról és végigmegyek a forgalmas sétányon, és ezúttal nem állok meg. A sárga szalag felé sietek, ahol biztos vagyok benne, hogy Kane vár rám. Egy újabb pillanat, ahol ráeszmélek, hogy az egyetlen személy, akiben biztos vagyok az Kane. És Rich. Tudom, hogy megjósolhatom Rich tetteit, mert egy becsületes ember. Átbújok a szalag alatt, és két lépést teszek, amikor Alexandra előttem terem, megállítva az előrehaladásomban. A következő dolog, amire feleszmélek, hogy zokog és átölel a karjaival, látszólag megfeledkezve a rajtam lévő vérről. Elkezd hisztérikusan dünnyögni, amit nem értek, aztán visszalép, a szemei és az orra vörös. Az arca könnyáztatta és mégis ez az érzelmi kitörés egy kicsit hamiskásnak tűnik számomra. És az is biztos, hogy most már az ő arcán is vér van, és valószínűleg még több is van a fekete pólóján. – Eddie és én veszekedtünk – mondja. – Az utolsó szavak, amiket neki mondtam, nem voltak kedvesek.

Nem kedvesek. Ez az ő verziója, hogy szidta őt. Úgy is értelmezhető, mintha egy nő a végső simításokat végzi a színjátékban. Azt tette, amit én gyanítok, hogy tett? Felállított egy színpadot és hagyta, hogy valaki mást támadjanak meg? - Látnom kell – mondja, elkezd átnyomakodni mellettem. – Meg kell...

Megfogom a karját. – Nem. Nem mehetsz át a szalagon.

–Látnom kell őt!

– Alexandra.

A bátyám hangjára megpördülök, ahogy megfogja a vállát. – Le kell nyugodnod – mondja neki okosan, mintha ez nem indítaná el újra. – És nem kellene itt lenned vagy vezetned.

– Látni fogom őt! – kiáltja, bizonyítva a gondolatomat, és egy kicsit sem nyugszik le. – Menj el az utamból!

Két tiszt lép Andrew mellé, és Alexandra csak még határozottabb és hangosabb lesz a jelenlétükben. Néhány perc káosz következik Andrew-val a szalag ezen oldalán, a karjai Alexandra körül, mielőtt felemeli és elsétál. Nézem, ahogy elmennek a parkoló felé, két tiszt követi őket, és nem szeretem a helyeket, ami felé az agyam visz. A bátyám jó ember, de nyakig benne van a mocsokban. Talán jobban, mint ahogy hinni akarom, és meg kell ezt változtatnom, mielőtt ő is annyira elbaszottan végezné, mint Eddie. Várok, amíg eltűnnek a sarkon, aztán elindulok Kane kocsija felé. Amint látótávolságba kerül a kocsi, Kane is. A Roadsterjének dőlve találom, a bokái keresztezik egymást, kezei az oldalánál. Rám vár, és ahogy Murphy kijelentette, mindenkinek az ellensége, csak nekem nem. Nem tudom, hogy ez végül is igaz-e, de tudom, hogy Kane eltemetne egy testet miattam. Egy véráztatta nőnek, aki éppen most ölt meg egy férfit, ez átkozottul romantikus. Nézi, ahogy közeledek, és nem jön felém vagy dédelget, hála az égnek. Megállok előtte. – Eldobtam a jelvényemet.

– Mikor?

– Néhány perccel ezelőtt. És érted öltem.

– Mit jelentsen ez, Lilah?

– A Játékos az mondta, hogy megölt téged, és innen már nincs visszaút. – Ez egy olyan igazság, amit csak ebben a pillanatban ismerek be magamnak. – Tudtam, hogy megölöm, ez után a kijelentése után.

– És rám akarod hárítani a tetteidet?

– Nem. Egyáltalán nem. A jelvény megőrizte a józan eszemet. Te viszont esztelenné teszel.

– Melyiket részesíted előnyben?

– Ez nem arról szól, mit preferálok, mert az esztelen nyer. Tudod, hogy te nyersz. De arról szól, hogy mi a helyes és mi a rossz.

– És hol hagyott téged vagy minket ez a kijelentés?

– Tudatni fogom veled, amikor döntök.

Az anyósülés felőli oldalra megyek, és amikor kinyitja és csatlakozik hozzám, a nyitott ajtó V alakjában felé fordulok. – Össze fogom piszkolni a kocsidat.

Megfog, magához húz és megcsókol keményen és gyorsan mielőtt visszalépne. – Vér van az arcodon – mondom.

– Egy kis vér nem érdekel – mondja –, amíg nem a tiéd.

Elfordul a kocsi felé, és ráeszmélek, hogy Kane olyan a vérrel, mint én a testekkel: tényleg egy kicsit sem törődik vele. És ebben rejlik köztünk a különbség, ami fontosnak tűnik. A testek számomra az élet váza. A vér az élet varázsa. El tudom tüntetni a jelvényem Kane és köztem, de a vért nem. És mégis beszállok a kocsiba.