13. Fejezet

13. fejezet

Fordította: Lilith

Elhagyom Beth irodáját, végigsétálva egy hosszú folyosón két célkitűzés játszódik le a fejemben: elfogni egy gyilkost és legyőzni egy réginek tűnő ellenséget. Ezek a dolgok egyre inkább úgy tűnnek, hogy kapcsolódnak egymással, és pokolian remélem, hogy Laney bátyja segíteni fog nekem, hogy mélyebbre és a jó helyekre nézzek. Habár egyelőre a környezetemen kívül mindent félretolok, és ezt jó okkal teszem. Ismertem egy zsarut, akit követtek. Nem figyelt a háta mögé, és most halott, a forrásával együtt, akivel találkozott.

És pontosan emiatt fog a Rick Suthershez vezető utam az egyik olyan algebrai egyenletté változni, melyről úgy gondoltad, sosem lesz rá többet szükséged életed során, mert esztelenül bonyolult.

Elérve a végcélomat, az üvegajtót, lenyomom a rudat és távozom a halottkém épületéből. Azonnal kilépek a vizslató szemek látóköréből és belépek a nagy sárga X-et viselő szemetes konténer árnyékába, amit az Uber számára felvételi pontként jelöltem meg. Szétnézek bajt és a követőim gyűjteményének bármilyen maradékát kutatva, de nem találok ilyesmit. Leellenőrzöm az időt a telefonomon. Négy harminc. Ekkor, és pontosan időben, az Uberem beáll egy mellettem lévő helyre, ténylegesen követve az iránymutatást, amit adtam.

Bemászom és becsukom az ajtót. Egy ráncos, túlbarnított nagyi fordul meg, hogy üdvözöljön, hosszú, ősz haját baseball sapka takarja. És tudom, hogy nagyi, mert ez a felirat van a sapkáján. – Hova, szívecském? – kérdezi.

– A parkba, édesem – mondom, amiért kapok egy nevetést és egy kacsintást egy olyan arckifejezéssel együtt, amely egy kicsit túl bizalmas ahhoz, hogy ártatlan legyen.

Egy nagymama flörtöl velem. Szerintem ez azt jelenti, hogy most a Nagyik Klubjában vagyok, és nem mondhatom, hogy közel olyan vonzó lenne, mint a Mile High Club, amelynek szintén büszke tagja vagyok. Köszönöm, Kane Mendez. És Rich. Egyszer. Mondjuk.

Nagyi besorol velünk a főútra, és elhúz mellettünk valami Big and Rich nevű zenei banda turnébusza. Bassza meg! Rich. Kane. Az FBI. Tárcsázom Rich telefonját, és nem válaszol. Következőnek a bátyámat tárcsázom. – Hol van Rich?

– Elment Dumbbal és Dumberrel Kane birtokára.  Azt hittem, tudtál róla.

– Nem. Nem tudtam, és hogyan születhettünk ugyanazon méhből, és hihetted azt, hogy ez egy jó ötlet? Fel kell hívnom Kane-t.

– Nem, Lilah – utasít határozottan. – Ez potenciálisan rosszul jöhet ki neked. Úgy fog kinézni, mintha keresztülvezetnéd őt egy nyomozáson.

– Bassza meg, utálom, amikor igazad van, de Rich…

– Veszélyben lehet, mert Kane tényleg egy bűnöző?

– Két ex együtt robbanékony elegyet alkot, és ezt te is tudod az igazságszolgáltatás nagy múltú tagjaként. És itt az a lényeg, hogy Kane eléggé fel van húzva ahhoz, hogy rajtunk kívül bárkire lecsapjon. – Sípol egyet a vonalam. – Ez Rich lehet. Visszahívlak.

– Ne hívd fel Kane-t! – figyelmeztet.

– Vettem – morgom, mielőtt átkapcsolok.

– Rich? – követelem.

– Igen. Nyugi. Megértettem, és megy ez.

– Megy ez? Mi a francot jelent a ’megy ez’?

Az idős sofőröm a válla felett rám pillant, mert nyilvánvalóan a nyelvezetem probléma számára.

– Játszom a szerepem – biztosít engem. – Csak annyira vagyok az ő oldalukon, hogy meghalljam az ő oldalukat.

– Azzal, hogy összeférhetetlenséget szolgáltatsz nekik, amit felhasználhatnak ellenünk?

A kocsi zökkenve megáll a parknál, és nem kell ránéznem a sofőrre, hogy tudjam, újra engem bámul. Kiszállok egy füves elválasztó sáv melletti járdaszegélyre, és elhúz, mint egy őrült tinédzser. – Tartsd – mondom, tekintetem végigpásztázza a hatalmas füves területet, ahol kutyák és emberek játszanak.

– Nincs sok időm – csattan fel Rich.

– Nincs szükséged időre – közlöm, egy járda túloldalán lévő, hatalmas, öreg tölgy felé sétálva, ahol beállok az árnyékba. – Vissza kell vonulnod.

– Nem vagyok ostoba, Lilah – mondja Rich. – És Kane sem, vagy nem győzött volna meg arról, hogy ő egyike a jófiúknak. – Nem ad nekem időt a visszavágásra. – Ez bennfentes információt szolgáltat nekünk.

– Kane a mi bennfentes információnk.

– Mert Kane mindent el fog neked mondani, igaz?

– Igen. El fogja mondani. Kane és én kommunikálunk. Ez nem jelenti azt, hogy dugunk. Ne így rögzítsd a fejedben, mert nem fog tetszeni az, ahova ez vezetni fog minket. Megértetted?

– Igen, Lilah. Megértettem.

– Hogy és honnan hívsz? Hol van…

– Mennem kell – vág közbe, és lerakja.

A pokolba vele, miért rakja rám mindig mindenki a telefont?

Szétnézek magam körül, lassan ismét átpásztázva a területet, feldolgozva az arcokat, biztosra megyek, hogy megismerjem a jelenleg körülöttem levőket. Amint kiismerem magam, elindulok, és teljes tíz percembe kerül, hogy elérjem a park túloldalát, ahol a második Uberem várakozik. Harminc percen belül a harmadik Uberemben vagyok, mikor végül a sofőröm kitesz a Long Island-i vonatállomásnál, amely éppen csak pár mérföldre van attól a könyvelőirodától, melynek tulajdonosa és működtetője Rick Suthers. Nem mintha azt tervezném, hogy vonattal utazom, de a tömeg és a tömegközlekedés egyenlő azzal, hogy szem előtt vagyok.

Elindulok a rövid sétára ezen a csípőssé vált napon Suthers irodája felé, mely Westbury belvárosában található, ami inkább településnek tűnik, mint egy város, és nem is egy izgalmas fajta. Leghatározottabban nem New York City. Nincsenek utcai árusok, nincsenek utcai oszlopoknál kakiló kutyák, míg a gazdik boldogan lapátolják bele kis tasakokba, mintha ez lenne a lehető legjobb ajándék. Még őgyelgő hajléktalanok sincsenek, miközben elegáns fehér gallérosok sétálnak el mellettük és próbálnak úgy tenni, mintha nem léteznének. Csak egy járda vezet végig a lepukkant irodák és üzletek mellett, amelyek kontrasztban állnak a csupán néhány tömbnyire, az úttól keletre és nyugatra eső gyönyörű házakkal.

Megállok Rick irodájánál és egy ZÁRVA feliratot találok az ajtón, amely pont nekem kedvez. Inkább az otthonában beszélnék vele, amely a legtöbb ember számára biztonságos zóna. Lekanyarodva egy mellékutcába, még most sem látok embert vagy mozgásban lévő autót, a keleti lakónegyed felé sétálok, egyenesen haladva több háztömbnyit, majd jobbra fordulok. A házak hatalmasak, réginek tűnnek, de elegánsak, a kertek gondosan ápoltak. Egy idős hölgy integet nekem egy verandáról. Egy középkorú férfi a leveleket gereblyézi össze egy házzal arrébb. Még egy tömb és ott vagyok Rick fehér faházánál, felsietek a veranda lépcsőin, hogy megnyomjam a csengőt. Egy tisztességes harminc másodperc után kopogtatok. És újra kopogtatok. Még mindig semmi.

Az elmém visszaugrik az utolsó alkalomhoz, amikor itt voltam. Felhívott és találkozni akart velem. A városban voltam, innen többórányira, de idesiettem. Egy örökkévalóságig tartott, hogy az ajtóhoz jöjjön. Kinyitotta gyorsan, és rám bámult. Úgy nézett ki, mint Laney, annak ellenére, hogy a késői harmincas éveiben járt, mikor Laney csupán huszonhét volt. Jóképű, szőke és kékszemű. Lezser, de nem azon az éjszakán.

– Menjen el, Love ügynök.

– Maga hívott.

– Hogy elmondjam, menjen el. A húgom halott. Vége van.

– Valaki megölte őt.

– Öngyilkos lett. Gyenge volt. Végeztem. Tartsa tiszteletben ezt, különben feljelentem zaklatásért.

Bevágta az ajtót.

Meg volt rémülve. Félt beszélni velem. És következő nap felhívta a főnökömet. Röviddel ez után kényelmesen elküldtek Los Angelesbe, hogy konzultáljak egy kettős gyilkossággal kapcsolatban, és ez vezetett ahhoz, hogy bemutatkozzak az FBI-nak. Akkor elsétáltam, de most nem tehetem meg ezt.

Ismét lemegyek a lépcsőkön és megkerülöm a házat, szürke Ford Focusát a kocsibeállón találom. Átsuhan rajtam egy rossz előérzet, és a kerítés nélküli hátsó udvar felé tartok. Az egyedüli ajtó, amit találok, egy lépcsősor alján van, amely úgy tűnik, az alagsorba vezet. Lerobogok rajta, és újra egy bezárt ajtót találok. Nem igazán gondolom át a következő lépésemet, csak hallgatok a megérzésemre, a megérzésem pedig azt súgja, be kell jutnom ebbe a házba. Most. Felkapok egy téglát és csak annyira töröm be az oldalsó ablakot, hogy becsúsztassam a kezem az üvegen, kioldjam a zárat és kinyissam az ajtót.

Egy mosókonyhába lépek, és bezárom magam mögött az ajtót. A kezem a fegyveremen nyugszik, és átsietek a befejezetlen beton helyiségen, fel a fa lépcsősoron. Megtorpanok a nyitott ajtónál, ahol felkapcsolva találom a lámpát, de nincsenek aktív zajok. Nincsenek hangok. Nincs tévé. Nincsenek lépések. Csupán egy óra ketyeg valahol. Egy jókora adag jég esik le a jégkészítőből a fagyasztóba a tőlem csak pár lépésnyire eső konyhában. Vészjósló csomó formálódik a hasamban és felkiáltok. – Mr. Suthers? Rick? Lilah Love vagyok. Lilah Love ügynök. A húgával, Laney-vel kapcsolatban találkoztunk.

Válaszra várok, de semmit sem kapok.

Nincsenek szavak.

Nincsenek lépések.

Nincsen zaj.

Leellenőrzöm a telefonom és biztosítom, hogy rezgőn legyen, annak ellenére, hogy ránéztem a legutolsó Uberben, majd a konyhába osonva előhúzom a fegyverem. A keményfa padló nyikorog a talpam alatt, és megállok, várva valami válaszreakcióra, ami mégsem jön el. Még mindig a lépcsőfeljáró fedezékében vagyok, de ezen a ponton közvetlenül előttem van egy mosogató és felette egy ablak. Egy pici folyosó van tőlem balra és jobbra. Megteszem az utolsó lépést és az ajtónyílásba surranok, most már teljesen magam előtt látok egy U alakú konyhát. Jobbra nézek egy folyosón, mely egy főbejárathoz vezet, illetve egy lépcsősorhoz, ami felvezet a második emeletre. Balra nézek egy másik folyosóra, amely egy boltívhez vezet, melyről feltételezem, hogy a nappali. Abba az irányba fordulok, azzal a szándékkal, hogy visszatérjek a lépcsőkhöz. Átnézek egy apró fürdőszobát, majd beosonok egy társalgóba, amely közvetlenül egy nappaliba vezet. Keresztülhaladok rajta, és elérem a bejárati ajtót. Egy iroda van közvetlenül velem szemben, amit szintén leellenőrzök, és tisztának találom.

Ez visszahoz a lépcsősor aljához, ahol ismét felkiáltok: – Rick? Odafent van?

Ismét hallgatózom, és feltűnik egy nyikorgó hang, melyet suhogás követ. Ez ismétlődik. És ismétlődik. A gyomromban lévő görcs egyre növekszik. Elindulok felfelé a lépcsőkön, és a hang folytatódik, kissé hangosodik, ahogy közeledek. Teszek még néhány lépést és megállok, de nem kiáltok fel újra. Előrelopódzok és ismétlem a manővereket: megállok, hallgatózom, megállok, hallgatózom, amíg el nem érem a legfelső szintet. A hang a tőlem balra eső szobából jön. Még két szoba van tőlem jobbra és egy közvetlenül velem szemben, ami egy könyvtárnak tűnik nyilvánvaló ott tartózkodó nélkül, de nem láthatok át minden zugot és rést.

A hang felé fordulok és belépek a szobába, gyorsan a falhoz szorítom a hátam, fegyverem a levegőben. És ez az, amikor megtalálom Rick Sutherst, aki arról a beépített szekrényről lóg le, amely azon ajtó mellett van, amin épp csak beléptem; lepedő van a nyaka körül pontosan úgy, ahogy a húgát is találtam, a test ide-oda ingása okozza a suhogó hangot. És csupán egy percre visszatérek Laney-hez:

– Édesanyád talált kiutat?

– Csak a halálban – mondtam. – Ne engedd, hogy így végezd! Meg foglak védeni. Biztosítom, hogy az információ, amit átadsz nekem, nem tőled jön.

Csakhogy nem védtem meg őt. Nem mentettem meg. Halott. Én találtam rá, és a tény, hogy itt állva a bátyja holttestét nézem – hogy őrá is én találtam rá –, nem véletlen egybeesés. Ez az ellenségem terve.

Ismerem a holttesteket, és Rick Suthers halott, én pedig nem tervezem csatlakozni hozzá. Kilépek a hálószobából és átnézem az emelet maradék részét, mielőtt visszateszem a fegyverem a tokba, kinyitom a csípőmnél lévő helyszínelő táskát, és felhúzok egy pár kesztyűt. Felhúzom, de nem érintek meg semmit. Közelebb lépek a testhez és elsőnek áttanulmányozom, megjegyezve a farmert és a fehér pólót, mely gondosan vasaltnak tűnik. Az arc kék, az ajkak és az orcák duzzadtak, a szemek kidüllednek. A bőre még mindig rózsaszín és ez – a részleges hullamerevséggel együtt – azt súgja nekem, hogy nem hosszú ideje lóg itt. Figyelembe véve a látogatásomat továbblépek eme felismerés vonzatain, és arra koncentrálok, amiről úgy hiszem, hogy egy bűncselekmény helyszíne. Két halom könyv van a lábainál, mint ahogy a húgánál is. És csakúgy, mint akkor, megkérdőjelezem egy ember azon képességét, hogy egyáltalán meg tud-e állni azokon anélkül, hogy összedőlnének. Egyszerűen nem hiszem, hogy lehetséges lenne.

Csökkentem a köztem és a test között lévő távolságot, letérdelek, és pont azt teszem, mint amit Laney lábainál is. Végignézem a könyvek címeit. Egy üzenetet keresve, mint amilyeneket a lefejezett testekkel hagytak nekem. Laney-nél nem találtam semmi lényegeset. Ez így kezdődik. Címeket keresek, mindegyiket elolvasom, átgondolva a tartalmukat. A legalsó könyvtől ott helyben lefagyok: egy hollywoodi legenda, Laura Love jogosulatlan önéletrajza.  Az édesanyám önéletrajza.