29. Fejezet

29. fejezet

 

 

Fordította: Lilith

 

 

Élve akarom elkapni a Játékost, hogy kikényszerítsem a gyilkosságok bevallását, hogy megmutassam a Társaságnak, nem rejtőzhetnek el. Rám szegezi a fegyverét, szilárd a keze, tekintete épp olyan szilárd. Arra számít, hogy megfélemlít. Kudarcot vall, a kudarcát pedig megköszönheti a munkaadójának. A Társaságnak köszönhetően már voltam itt, keresztülmentem ezen egy Vérgyilkossal. Tudom, hogy jussak a másik oldalra.

Letartóztatom, ha le tudom, de meghal, mielőtt én halok meg.

– Tedd le a fegyvert és gyere ide, Lilah Love – szólal meg, a hangja csábítónak szánt mély dorombolás, ami azt mutatja, hogy ő tényleg egy beteg szemétláda.

– Hadd gondoljam át – mondom. Szünetet tartok két másodpercig. – Oké. Átgondoltam. Bekaphatod.

– Add ide a fegyvert – parancsolja, a dorombolása most már inkább morgás.

– A fegyveremet akarod? – incselkedek. – Gyere és vedd el, de egy jó tanács: nagyon keményen imádkozz, mielőtt megteszed.

– Meg tudlak ölni azelőtt, hogy bármikor is leadnál egy lövést – mondja. – Ilyen jó vagyok.

– Azoknak az embereknek, akik jók, nem kell elmondaniuk, hogy jók. Megmutatják. És mindketten tudjuk, hogy te nem vagy olyan jó. És azt is tudjuk mindketten, hogy kapzsi lettél. Egy ’két legyet egy csapásra’ éjszakát akartál hatalmas csekkel, de nem gondoltad át. Ha itt ölsz meg engem, Eddie halála nem fog öngyilkosságnak tűnni.

– Igazad van. Úgy fog kinézni, mintha te tetted volna.

– Hogy engem vádolhassanak, halottnak kell lennem – mondom. – Én viszont nem tudom megölni magam onnan, ahol állsz, te pedig nem jössz közelebb.

– Lefizettem egy fickót, aki a lentebb lévő hajóján él, hogy azt mondja, dulakodást hallott és rajtakapott, ahogy megölöd Eddie-t. Természetesen lelőtt téged.

Felnevetek. – Igazán? A felbukkanásom utáni öt percben csináltad ezt? Mindketten tudjuk, hogy nem számítottál rám, szóval nem semmi tehetséged van. Viszont itt van Kane. Vissza fog jönni. Tudni fogja, hogy mi történt igazából.

– Kane halott.

Pislogok egyet a két szó okozta sokktól és fájdalomtól, és ez a pislantás az, ami előnyt ad a Játékos számára. Felém indul, de ugyanebben a pillanatban dobbanás üti meg a hajót, ahogy ráugrik valaki a jachtra. Ezúttal a Játékos pislant egyet, én pedig vállon lövöm. Biztos, hogy a szemétláda be van drogozva vagy csupán őrült, mert a testén lévő vérző lyuk nem állítja meg. Az ajtó felé fordul, fegyvere arra céloz, aki belép a kabinba. Hozzá lépek és valahogy megőrzöm a józan eszem, hogy életben tartsam. Keményen beletérdelek az ágyékába, mire torokhangon felmordul, majd elkezd zuhanni, de bassza meg, rám esik.

– Lilah!

A bátyám hangja egy pillanattal azelőtt éri el a füleimet, hogy a hátamon fekszem, a véres, nedves kárpit átáztat engem, a potenciális orgyilkosom súlya pedig rajtam van. Andrew ismét elkiáltja a nevemet, és egy nedves ragadósság áztatja az arcomat. Végigfolyik a testemen a Játékos vére, miközben a légzése felületes és durva. Kane halott – gondolom, és ez a gondolat haragot hoz. Mély, irányíthatatlan haragot, olyan dühöt, melyet korábban csak egyszer éreztem: amikor halálra késeltem egy embert. Az abszolút őrület eme pillanatában ismétli meg magát a történelem. Valaki leemeli rólam a Játékost, de a Játékos talál egy energia löketet és belekönyököl ennek a személynek a hátába, majd tovább gördül, magával rántva engem, és maga felett helyez el. Pajzsként használ engem.

A hátamnál lévő késért nyúlok, és még mielőtt meglátnám a fegyvert a Játékos kezében, beledöföm a mellkasába. Becsukódnak a szemei egy súlyos légvételtől és elejti a fegyverét. Legördülök róla és hátraesem, a mozdulattól beletoccsanok a szőnyegbe. Hirtelen az oldalamnál terem Kane, térdepelve.

– Látom, még mindig tudod, hogyan kell használni egy kést.

Megkönnyebbülés söpör keresztül rajtam. – Nem vagy halott. Azt mondta, halott vagy.

– Nem halhatok meg azelőtt, hogy befejeznénk azt a beszélgetést, amit a kocsiban elkezdtünk. Most azonban bele kell egyezned abba, hogy lefolytassuk.

– Tényleg most tárgyalsz velem? Biz’ Isten egy szemétláda vagy, aki kihasználja az alkalmat. Te…

Feláll és magával húz engem, vér csöpög rólam, a ruháim nehéz, ragadós nyirkossága megőrjít. – Büntess meg akkor, amikor egyedül vagyunk. – Lágy hangon folytatja. – Jól vagy?

– Ebben a pillanatban. Igen. – És ez az igazság. Ebben a pillanatban.

Hirtelen mentősök vesznek körbe, sérüléseket keresve, miközben elém lép a bátyám. – Bevallotta – mondom, mialatt körém tekernek egy takarót. – Megölte Eddie-t – teszem hozzá –, és úgy akarta elrendezni, hogy úgy nézzen ki, mintha én tettem. És ő ölte meg azokat az áldozatokat is, akiket Woods számlájára írtál. Mindegyiket.

– Minden számít, csak nem most. Te jössz először. Hagyd, hogy a mentősök teljesen átnézzenek.

– Jól vagyok. Lépjünk tovább.

Keményen rám néz, majd tekintete Kane-re vág. – Szükségünk van egy pillanatra, és hogy kikerülj a bűntény helyszínéről.

Kane rám néz. – A fedélzeten leszek – mondja.

Bólintok, amilyen megkönnyebbült voltam attól, hogy él és itt van, pont olyan megkönnyebbült vagyok attól, hogy elmegy. Túl jól ismer, és összekapcsolódok azokkal a dolgokkal, amikor itt van. Jelenleg nem lehetek az az ember. Love ügynöknek kell lennem.

Kane elsétál. Számos hivatali személy lép be a szobába, hogy bizonyítékot gyűjtsön. Káosz tör ki, és kérdéseket tesznek fel Andrew-nak, amelyek megválaszolását ráhagyom.

Fel kell hívnom Murphyt. Az ajtó felé tartok, és épp akkor, amikor a felsőbb szintre lépek, Beth is így tesz. – Mit csinálsz itt? – kérdezem.

Végigtekint rajtam. – Szentséges ég. A kinézeted…

– Véresen jó – mondom. – Tudom – és újra megkérdezem –, miért vagy itt?

– Kétségtelen, hogy nem használhatom többé ezt a várost arra, hogy elmeneküljek a valóságtól és tényleg menekülés legyen az. Mit kell tudnom?

Mit tudsz máris, és sosem  fogod elmondani nekem? – a helyes kérdés. De ezt a kérdést ebben a városban kábé mindenkinek feltehetném. Úgy tűnik, mintha a világomat elárasztotta volna a Társaság. – Kettős gyilkosság. Én öltem meg a földön fekvőt. – Megkerülöm Betht, leveszem a véres cipőmet, majd leugrom a hajóról épp egy falka hivatali személy közepébe. Lármáznak, zűrzavar keletkezik a mólón és szétválnak, mintha egy istennő horror filmbeli változata lennék, mikor elindulok az irányukba.

Balra megyek, a móló vége felé és felpattanok egy véletlenszerűen kiválasztott ember hajójára, mielőtt előásom a telefonom a zsebemből, le vagyok döbbenve attól, hogy még mindig benne van, miután pár ember vérében hemperegtem és játszadoztam.

Elkezd csörögni vörösre festett kezemben, és abban a percben, ahogy meglátom Rich számát, eszembe jutnak a megbízások, amikkel elküldtem, és felveszem. – Rich.

– A nő, akivel azt akartad, hogy beszéljek, öngyilkos lett.

Nem – gondolom. Meggyilkolták, hogy elhallgattassák, de el kell távolítanom őt ebből. – Már úgyis vége – ez egy jó szándékú hazugság annak érdekében, hogy eltávolítsam, mielőtt Rich is „öngyilkosságot követne el.” Megvédem elsősorban, mikor sosem kellett volna belekevernem őt. – A korrupció Eddie-hez vezet, és most ő halott, tehát vége.

– Micsoda? Eddie… ő meghalt?

– Igen, Szintúgy az orgyilkos is, aki megölte őt. Az útjába kerültem, és ő az én utamba. Én túléltem. Ő meghalt.

– Mikor? Hogyan? Francba, Lilah. Jól vagy?

– Mint ahogy mondtam, én életben vagyok, ő meg halott. Vége a történetnek. Bár a tetthelyen vagyok. Mennem kell.

– Hívj fel, amikor kijutsz onnan.

– Megpróbálom – mondom, és leteszem.

Éppen készülök felhívni Murphyt, amikor eszembe jut Pocher és a pénzügyi kapcsolatai, nem csak Laney-vel, hanem az édesanyámmal is. Be kell bizonyítanom, hogy Pocher ölte meg őt. És az Úr segítse meg apámat, ha rájönnék, hogy benne volt. Odasétálok egy üléshez a hajó szélén, és mivel senki, beleértve engem, sem akarja látni a véres fenéklenyomatomat, végül a leülés ellen döntök.

Tárcsázom Murphyt. – Love ügynök.

– Elkaptam az orgyilkost – jelentem be. – Lelőttem az orgyilkost. Folyton nekem esett. Beledöftem egy kést a mellkasába.

– Felteszem, halott? – kérdezi, teljesen mellékesen és tárgyilagosan, mintha épp a bevásárló listámat osztottam volna meg. Valójában nem utálom ezt a választ. Jobb, mint a ’Jól van?’

– Halott és sosem jön vissza. Eddie Riverával együtt, a helyi rendőrségtől.

– Jól van?

– Gyűlölöm ezt a kérdést – mondom. – Éppen imádtam önt, amiért nem kérdezte meg. Életben vagyok. Ő halott. Jól vagyok.

– Először is, tényleg átkozottul jól esik, hogy végre kapok némi imádatot a gyűlölet helyett magától, Lilah Love-tól. Rendben van embernek lenni. Tudja ezt, igaz?

– Amit tudok, az most már túl sok ahhoz, hogy visszamenjek Los Angelesbe.

– Nyitva tartja az ügyet – feltételezi.

– Nem. – Majd hozzáteszek egy szükséges hazugságot, hogy lecsillapítsam a Társaságot, mialatt szétszaggatom őket és figyelem elvérezni. – Köpött az orgyilkos.

– Miért tenné ezt?

– Az volt a benyomásom, mikor azt mondta nekem, hogy meg fog ölni, hogy nem tervezett engem életben hagyni, hogy elmondhassam.

– Nagyokos. Ki bérelte fel?

– Nem tudom – hazudom.

– Mik voltak az indítékok?

– Nem tudom – hazudom újra.

– Mit tudsz?

– Úgy hívták, hogy Játékos.

– Te megölted a Játékost? – kérdezi kétkedően.

– Vagy ő, vagy én.

– És ön került ki győztesen.

Visszaugrom pontosan oda: a Játékos, Junior testén vagyok, rajta felül, és beledöföm a kést a mellkasába. Összeszorítom a szemeimet. – Igen. Én nyertem.

– Mi nyertünk. Ő egy nagyon nagy trófea magának, dicséretes eredmény, Love ügynök. És a maga sikere az én sikerem.

– Nos, gratu-baszottul-lálok.

– Visszatérve: Ki bérelte fel?

– Nem tudom – ismétlem.

– Akkor hogyan zárjuk ezt az ügyet?

– Ez egy zsákutca.

– Mit nem mond el nekem?

– Nem mehetek vissza Los Angelesbe – mondom, inkább, mint még egy hazugság.

– Ha az okok, amiért marad, összefüggnek az ön által gyanított korrupcióval a családodon belül, probléma lehet az ön számára annak a New York-i irodának dolgozni.

– Ha sárosak, én vagyok a probléma az ő számukra.

– Nem fogom jóváhagyni ezt az áthelyezést.

– Akkor szerintem kilépek.

– Nem. Maga nekem dolgozik. Nem fog olyan könnyen elsétálni.

– Nem megyek vissza Los Angelesbe – ismétlem. – Nem tud megtartani, ha nem akarok maradni.

– Erre ne fogadjon.

Leteszi.

– Seggfej – morgom, és megfordulok, hogy a sötétségbe bámuljak, ahol a víz egy örökkévalóság tengerbe nyúlik, és a fejemben visszajátszódik az érzés, ahogy beledöföm azt a kést még egy férfi mellkasába. Azt akarom, hogy ez kiborítson. Azt akarom, hogy kikészüljek tőle. Ehelyett visszagondolok az éjszakára a parton, a támadásomra. A késem újra és újra behatol annak a Vérgyilkosnak a mellkasába. Következőnek Kane szavai játszódnak le a fejemben: Redben van, hogy élvezed.

– Nem – suttogom. – Nem az. – Átdobom a korláton a még mindig körém csavart véres takarót, és figyelem elsüllyedni a vízben, tovamosva közben a vért. Megfogom a jelvényem, kiveszem a benne lévő fotót, majd ezt is eldobom, figyelve, ahogy elsüllyed. És azzal együtt a szabályok is, amiket képvisel.