4. Fejezet

4. fejezet

Fordította: Isabelle

Az első gondolatom abban a pillanatban, miután Murphy leteszi, hogy el kell érnem Kane-t mielőtt Rich tenné ezt, és Rich egy székhez kötözve végzi. Hívom Richet. Kicseng a telefonja. És tovább cseng. Aztán hangpostára megy. Újra hívom Richet. Még mindig nem válaszol, mikor mindig válaszol. Hagyok neki egy hangüzenetet.

– Hívj fel seggfej! – mondom, és elküldöm üzenetben is ugyanezt. Aztán azonnal hívom Kane irodai számát, amit sajnos emlékezetből tudok, megtagadva, hogy kielemezzem, miért emlékszem rá még mindig. Csak kurvára tudom, és miután még nem akarok vele beszélni, csak a tényekre összpontosítok. A vonal kicseng, és végigfuttatom a kezem a kócos hajamon, ide-oda járkálva, de csak pár lépést teszek, mielőtt meghallom: – Mendez Enterprises.

– Kane Mendez az épületben van? – kérdezem.

– Megkérdezhetem, hogy ki hívja?

– A kurva épületben van, vagy nincs? – csapok le kérdezőre.

– Lilah – mondja a nő, és szinte hallom az önelégült vigyort, mintha éppen egy kirakóst fejtett volna meg, és várja a sütit, amit megérdemel. – Mr. Mendez mondta, hogy hívni fogja – teszi hozzá, és a gyomrom görcsbe rándul, és azt kívánom, bárcsak lenne egy sütim, vagy tíz. – Az épületben van? – kérdezem.

– Igen, de...

Lecsapom, megragadom a csizmámat és felveszem, mielőtt a fürdőbe sétálnék, ahol a tükörbe nézek és elborzadok. – Jézus szent anyja!

 A szemem alatt fekete foltok vannak, mint a mosómedvéknek, ami teljesen érthető, miután az egérszerű kócos hajam úgy néz ki, mintha valami belemászott és fészket rakott volna ott. Mindenképpen szükségem van egy zuhanyra, mielőtt Kane elé állnék, és ennek a nyavalyás íznek a számban szintén mennie kell. Nem sokkal később, ahogy a telefonomat a mosdó szélére raktam, Rich számával a kijelzőn cseng a telefonom, Leteszem a fogkefémet, és válaszolok a hívásra egy konkrét céllal az elmémben. Ellenőrizni merre jár minden pillanatban, különösen ma reggel. – Seggfej? – von kérdőre. Utálja, amikor seggfejnek hívom, miután úriembernek titulálja magát. – Igen. Seggfej. Találkoznunk kell.

– Igen. Kell. Érted jövök. A lakásodon vagy?

Én, azzal hogy hagyom, hogy idejöjjön, tudva, hogy Kane úgy is ki fogja találni, olyan okos lenne, mint tavaly a srác Santa Monicán, aki egy tűzijátékot tett a fejére és meggyújtotta. Az ügynök fiúk egy csoportja kihívott, hogy elemezzem a viselkedését. A válaszom egyszavas volt: hülye. És én nem vagyok hülye. – Ebédelj velem – mondom, mivel, ha harcolnom kell vele, a bátyámmal és Kane-nel egy napon, megérdemlek még egy epres pitét. Megadom neki az étkezde helyét, amit már amúgy is meglátogattam kétszer a kiruccanásomon, mielőtt hozzátenném: – Délben.

– Dél – erősíti meg. – Nézd Lilah, tudom, hogy azért hívtál seggfejnek, mert haragszol rám, de...

Bontom a vonalat, és nem amiatt, mert ugyanolyan a seggfej akarok lenni, mint amilyen ő, ahogy viselkedik, ezzel a féltékenységi marhasággal Kane-nel. Egyszerűen csak nem kockáztathatom, hogy beszélgetésbe kerüljek vele, ami kihozza a sodrából, és valami hülyeségre készteti, mint a tűzijátékos fiút. Újra lerakom a telefont, és megszédülök egy pillanatra, meg kell ragadnom a mosdó szélét is. A pokolba vele. Nem ettem tegnap este, és be voltam drogozva, ami gyenge kifogás, és visszatekintve a tükörbe hozzáteszem, csak egyszerűen durva. Szükségem van arra a zuhanyra és egy kis ételre a gyomromba, vagy el fogok ájulni, vagy megütök valakit, aki nem Kane. És Kane az egyetlen, akiről tudom, hogy elviseli azt a pofont, és nem kezd el sírni, a nyamvadt bátyámat is beleértve. Ironikusan Kane az egyetlen a három közül, akit sírásra akarok bírni.

~~~

Harminc perccel később kész vagyok a zuhannyal és egy köntös van rajtam, a konyhába sétálok, csinálok egy csésze kávét, és miután elmentem bevásárolni, tanulmányozom a polcokat és a hűtőt, élelmiszert keresve. Nyilvánvalóan gáz vagyok a bevásárlásban, miután karnyújtásnyira csak eprem van, és még több eper. Így marad az eper. Megragadok egy műanyag dobozt és a csészémet, és visszatrappolok a hálóba. További tizenöt perccel később a kávéscsészém üres, a hajam nem csak száraz, de ki is van vasalva. A smink a következő, avagy a gyakorlatlan próbálkozásom, hogy korrigáljam a vámpíros kinézetet, amit ma magamra öltöttem. Már majdnem kész vagyok a teljes „tedd magad csodálatossá” műveletemmel, és már félig megettem az epremet is, amikor elég emberinek érzem magam, hogy válaszoljak az egyikre a három hívásból, tíz perc alatt Tic Tactól. – Halott vagy vérző? – kérdezem, utalva a hangüzenetére.

– Szent egek, Lilah. Nem úgy értettem.

– Ez tényleg kőszívűségre utal. Tedd nekem jóvá. Szükségem van dolgokra.

– És én még azt gondoltam, hogy egy koppintás a fejedre le fogja lassítani a követeléseket. Hívtalak, emlékszel?

– És tökéletes volt az időzítés. Szükségem van mindenre, amit elő tudsz ásni az öreg Romanóról. – mondom. – Nyilvánvalóan ő a családfő, nem a másik fickó, akit évek óta üldözünk.

– Honnan tudod?

Visszaemlékezem az öregemberre, hozzákötözve egy székhez Kane garázsában, és úgy döntök, hogy Kane mint forrás nem működik. És akkor döntök. – Hívd egy teóriának, amit be kell bizonyítanod nekem.

Sebességet váltok, az apám fő kampánymenedzserére, Mr. Pénzeszsákra és a családfőre, vagyis a Porcher Enterprisesnek az ügyvezető igazgatójára összpontosítva. – Minden ösztönöm azt súgja, hogy Porchernek Romano összeköttetései vannak. – mondom.

– Utána néztem...

– Nézz keményebben. Ő az egyik leggazdagabb ember a földön. Mélyre el van rejtve, de ott van.

– Nem egy gyilkost próbálunk megtalálni?

– De – mondom. – Azt próbáljuk. És van három befolyásos játékos ebben a játszmában: Kane Mendez, a Romano család és Porcher. És miután meg vagyok győződve, hogy valaki megpróbálja Kane-t bűnbakká tenni, csak kettő marad. – És mert nem akarok kérdésekre válaszolni, dobok neki egy csontot, amit rághat. – Lépjünk tovább. – És mivel tudom, hogy a mobiltelefonján beszél, nem az ügynökség telefonján, folytatom. – Szükségem van valamire, amit meg kellene tenned nekem otthonról, távol az irodától. Jövök majd neked még egy szívességgel.

– Nem igazán tetszik, ahogy ez hangzik. Nem. A válaszom nem. Így csak ne...

– Szükségem van mindenre, amit csak Murphyről találhatsz.

– Mi? – szisszen fel, a hangja lehalkul. – Mit csinálsz, Lilah?

– Csak tedd meg, Tic Tac. Nem kérném, ha nem lenne fontos.

– Nem kérted.

– Mondtam, hogy jövök neked eggyel – mondom, a hangom halk, szófukar. – Ez nagy dolog. Szükségem van arra, hogy megtedd és hogy kettőnk közt tartsuk.

– Szent egek, Lilah. Te leszel a halálom. Sokkal jössz nekem ezért.

– Reméljük, hogy csak ennyi fog az egészből kisülni – mondom, mielőtt megszakítanám a vonalat. Megfogom a mosdókagyló szélét, és Murphy szavaira gondolok. Mindketten tudjuk, hogy megérti a kettős életet és a jó színészetet. Nem mindenki az, aminek látszik.

Igaza van. Nem azok. Én sem vagyok. De egészen a mai napig, soha nem gondoltam volna róla többet, mint aminek látszik. És nem észrevenni egy sunyi, rosszat akaró embert körülötted veszélyes, nem csak nekem, de tulajdonképpen a többi ügynöknek is, aki neki dolgozik. Ami, rendkívüli módon, visszavezet Kane-hez, és az egyetlen jó dolog, amit elmondhatok arról az emberről, ebben a pillanatban: tudom, hogy ki és miféle ember. Nem vagyok biztos abban, hogy van még egy ember az életemben, akiről elmondhatom ugyanezt.

Ez nem igaz.

Rich.

Ő rendes fickó, aki tényleg egy rendes fickó, akit meg fog enni a nagy csúnya farkas, aki Kane. És amennyire mérges vagyok ebben a pillanatban Richre, emiatt vagyok annyira dühös. Nem csak, hogy bajba fogja magát sodorni, amire nincs felfegyverkezve, hogy kezelje, de Kane-t erőfölénybe hozza velem szemben. Ki kell vennem a buliból.

Ezzel a gondolattal, nem pepecselek tovább a mosdókagylónál. A gardróbhoz sétálok, és tartom a New York stílust mióta idejöttem, egy fekete farmerbe és egy fekete V nyakú felsőbe bújok, a Chanel csizmámmal egyetemben. Ez egy általános kinézet, amit a régi főnököm New Yorkban imádott. Nem tűnik fel, mert nem én vagyok az, akinek ki kell tűnnie, hanem a bűnözőknek.

Miután felöltöztem, észreveszem, hogy a váll-fegyvertartóm még mindig a széken van, ahol Kane valószínűleg hagyta. Inkább a csípő fegyvertartót veszem fel, és az övemre helyezem, mert könnyebb elérni. Miután a helyére került, fogom a pénztárca nagyságú tárcámat, szintén Chanel, mert ez a város a márkákról szól, a mellkasomon keresztül a vállamra rakom féloldalasan, a csípőm másik oldalára. Aztán felveszem a Chanel kabátomat és kész is vagyok. Kilépve az öltözőből, hátrasietek, bemegyek a hálómba, megállok a széknél, hogy elvegyem a fegyverem, és a csípőmre rakjam. Ekkor megfordulok, teszek egy lépést, csak hogy halálra dermedjek, és ránézzek a Cujóra, ami az ágyamon pihen. Most, hogy újra tiszta fejjel gondolkodom, nem olyan jelentéktelen, mint egy órával ezelőtt. Cujo az irodámban volt, együtt Junior üzenetével, és minden iratommal az ügyről. Kane az irodámban volt.

Átgázolok a szobán, a folyosón, és fent vagyok a lépcsőkön percek alatt. Megállok az ajtóban, hogy megtaláljam a pizzás dobozt, amit ott hagytam az asztalom tetején, ami most hiányzik. A számítógépem be van kapcsolva, a papírjaim a bal oldalra vannak söpörve. Keresztülvágok az irodán, megkerülöm az asztalt, és megtalálom a pizzás dobozt, ami most a ládán van az ablak alatt. Ahová tudom, hogy nem tettem. Kane itt volt. Ez az egyetlen magyarázat. Visszagondolok tegnap estére, újragondolom, hogy kivettem az üzenetet a pizzás dobozból, és az asztalomra raktam. Tervezve, hogy leülök, kihúztam a székem és találtam a tetején egy aktatartót, az én aktatartómat, amiben Junior üzeneteit tároltam. Megfogom és leülök. Természetesen az üzenet, ami az asztalomon volt, eltűnt. A nevetséges lehetőségen, hogy Kane nem nézett bele az üzeneteimbe, kicipzárazom, de ahogy sejtettem, azok az üzenetek is eltűntek.

Kane-nél van minden üzenet, amit Junior hagyott nekem eddig a pontig, hacsak ki nem hagyott egyet, amit összegyűrtem, a padlójára dobtam a bérelt kocsimnak, amit kétségbe vonok. A táblámra pillantok a falon. Kilistáztam a neveket és jegyzeteket tűztem oda, mindegyiken a gondolataimmal a nyomozásról, amit nem szívesen osztanék meg senki mással. Lenyomom a billentyűzetem, a gépem életre kell, a nyitott e-maillel, ami magában foglalja Woods öngyilkos videóját is. – Hülye – kiáltok fel. – Hülye, Lilah. – Felállok, a kezemet a homlokomra nyomom. – Nem kellett volna odamennem tegnap este, és mégis azon vagyok, hogy most visszamenjek. Nem tehetem. Nem a tegnap este után, nem a történetem után Kane-nel. És most már magamban beszélek.

Kezeimmel az asztalra tenyerelek, vihar tombol bennem, és hagyom. Karjaimba zárom. Egyedül lenni Kane-nel, így is, úgy is felbasz engem, mindenhogyan. A pasi bedrogozott. Aztán körbejárta a privát teremet, ellopta a jegyzeteket, tanulmányozta a bizonyítékomat, és a legrosszabb, Cujóval hagyott, mintha használni tudtam volna, amíg be vagyok lőve. Ha valakinek tudnia kellene, ez mit jelent nekem, Kane az. Tulajdonképpen emiatt soha nem feltételeztem volna őt kockázatnak a tegnap este előtt. Mert az az éjszaka összeköt minket és bizalmat követel. Legalábbis, ez volt az indokom arra, hogy megbízzak benne. De soha többet.

Megfontolom, hogy megnézzem a biztonsági kamerát, de nézni azt, ahogy Kane ágyba visz, és aztán átkutatja a lakásomat, nem jó se neki se nekem ebben a pillanatban. Ehelyett, lecsukom a MacBookomat, beteszem a táskámba, és becipzárazom. A vállamra veszem, és amikor már az ajtó felé mennék, megállok, hogy a táblára nézzek tőlem balra a betűk, hogy GYILKOS LÁNY nagy nyomtatott betűkkel a táblára van írva. Kane nem tud erről a becenévről, de tudni fogja, hogy én vagyok. Ismeri a gyilkos lányt. Létezett az előtt az este előtt, hogy tizenkétszer leszúrtam azt az embert. Az a lány az egyedüli, aki kényelmes a holttestekkel, és az, aki megérti őt. De az, amit nem ért meg, az az, hogy mi a jelvény nekem, vagy mit fogok megtenni a jelvényért. És hogyan is tudná? Azt hiszi, hogy az az este és az a titok, ami megköttetett, eltávolította ezt a mi egyenletünkből. Találnom kell egy módot arra, hogy újra belekerüljön.

Elindulok, és nem állok meg, amíg a garázsajtónál nem vagyok a konyhában, a biztonsági panelnél állva, és egy gyors átnézéssel látom, hogy Kane bekapcsolva hagyta. – Hát, nem egy úriember vagy? – mormogom, figyelembe véve, hogy itt hagyott bedrogozva.

Kilépve a házból, az alap fehér bérelt kocsimban vagyok, ami biztos vagyok benne, hogy sérteni fogja a fél lakosságot a városban, de én egyszerűen szeretem, mert ez két dologra emlékeztet: nem tartozom ide többé, és nem maradok. És kitűnik a Mercedesek és BMW-k sorából, és azt mondja az embereknek, jövök, ami nem feltétlenül egy jó dolog. De ugyanakkor, ma legalább Kane vár rám, és úgy döntöttem nem akarok neki csalódást okozni. És az irodája a legjobb helyszín egy hivatalos látogatásra Lilah Love ügynöktől. A pillanat, hogy az útra érek, érzem egy másik emlékképnek a közeledtét: A strand, sós íz az ajkamon. Homok a hátamon. Bekapcsolom a rádiót, felerősítve a hangot. Egy dalt, amit nem ismerek, játszanak a rádióban, de amint a szöveg, „Utállak, szeretlek, nem akarlak, de senki más nem kerülhet a helyedbe” száll a levegőben, lekapcsolom a rohadt eszközt újra. Nem hallgatok zenét, amikor ügyeken dolgozom. A szövegek olyan történeteket mesélnek el, amik elterelik a figyelmemet minden holttestről, amit tanulmányozok, mivel meg kell mondanom, hogyan haltak meg és ki ölte meg őket. Az az egy, amit újra és újra játszom, természetesen rólam is történetet mond el. Úgy hívnám, mint egy haragos és szenvedélyes cselekedet. Azt tanácsolnám az embernek, aki beleszúrt egy kést a másik ember mellkasába egy tucatszor, hogy bűntudatot érezne, amikor én nem ezt érzem, és hogy ne öljenek újra, de én fogok.

És ha minden a terv szerint alakulna, a munkámnak hívhatnám inkább, mint gyilkolásnak, de semmi sem a tervek szerint halad a világomban.

Begurulok Kane irodájánál a parkolóba, nem veszem a fáradságot, hogy a csili-vili sport Mercedesét keressem, mert tudom, hogy egy magángarázsban van az alatt a kastély alatt, amit ennek az épületnek hívhatunk. Szerencsésnek érezve magam egyszer ebben a városban, találok egy helyet közel a bejárathoz és kinyitom az ajtót. Azonnal kint vagyok a kocsiból, fogom a táskámat és a MacBookomat belerakom, mielőtt azt is elveszteném. A tárcámat is belerakom, de csak az után, hogy a jelvényemet a derekamra tűzném.

Miután bezártam a kocsit, szembefordulok az épülettel, és elkezdek gyalogolni a fő kastély felé, figyelmen kívül hagyva a két melléképületet, mert Kane Mendez mindig a Kane Enterprises központjában van. És a majdnem beismerése tegnap estéről: Mendez kartel. Keresztülvágok a fahídon, ami az út, az ember építette várárok felett. Belépek az épületbe és figyelmen kívül hagyom a csinos barnát a háromszög alakú kőasztal mögött, és a lépcső felé veszem az irányt.

– Bocsásson meg – kiált utánam, de nem foglalkozom vele. Kane tudja, hogy jövök. Vannak emberei, akik engem néznek és ezt az épületet. Tudja, hogy mostanra az épületben vagyok. Nincs szükségem arra, hogy ez az „édes teremtés” itt lent bármi más módon is értesítsen. A lépcső tetején vagyok, mire befejezi a negyedik bocsásson meg szövegét, ami mostanra egy kicsit hangosabb, mintha nem hallottam volna a másik három alkalommal, elfordulok a folyosón, és egyenesen az asztalhoz megyek Kane irodája előtt, ahol Tabitha ül, még kevesebb eredetiséggel, mint amikor korábban jártam itt. Még mindig sápadt szőke, a hatalmas plasztikázott cickóival, amik kilógnak a selyemblúzból, aminek számtalan gombja kigombolva maradt, amely az egészet egy prosti műsorrá teszi, amit a profik is megirigyelhetnének.

Szó nélkül elmegyek mellette, elérem Kane duplaajtaját, amikor azt mondja: – A dráma követ téged, Lilah Love.

– Nem – mondom, anélkül, hogy ránéznék. – Holttestek követnek engem. – Rápillantok a vállam felett. – Erre emlékezned kellene.

És ezzel a kijelentéssel, aminek semmi értelme nem volt azon kívül, hogy jól esett, kinyitom Kane ajtaját.