1. Fejezet

1. fejezet

Fordította: Lilith

Vasárnap este van, és sok más emberhez hasonlóan ez azt jelenti, eljött a mosás ideje. Bár sok más embertől eltérően a listámon ritkán szerepel farmer, póló és zokni, habár néhányan azt állítják, valószínűleg kellene. És így is lenne, ha nem emésztené fel a listámat a vér, a testek és véletlenszerű, tetthelyről származó rondaságok. Ma este ezen a listán rajta van Kane Mendez is, a volt szeretőm, aki esküszik, hogy tiszta, mikor mindketten tudjuk, hogy sáros – amolyan „Mendez kartell feje” sáros. Életem kirakósának bonyolult darabja. Kane egyúttal egy erős, törvényes üzletet is futtat, én FBI-os profilozó vagyok, és egy ponton együtt megöltünk, illetve elrejtettünk egy testet, vagyis inkább az „együtt” egy bizonyos kombinációjában. Én követtem el a gyilkosságot. Ő végezte az elrejtést.

Még inkább komplikált a tény, hogy ennek a titoknak ellenére jelenleg a garázsában állok, rászegezve egy fegyvert, miközben a Romano család feje – akit nem igazán hívnak meg a Mendez család rendezvényeire – számtalan lépéssel arrébb egy székhez van kötözve kipeckelt szájjal. Természetesen ő nem az az ember, akit mi, az igazságszolgáltatásban patriarchának gondolnánk, de Kane már csak tudja. És most tudom, hogy ez egy fegyver, melyet átadott nekem Kane, és nem véletlenül. Kane semmit sem tesz véletlenül.

Gyorsan végigszemlélem ezt az újonnan felfedezett patriarchát, meggyőződve arról, hogy ő ugyanaz a napbarnította öregember farmerben és pólóban, ősz haja befonva lóg a hátára, akire emlékszem, hogy sarokba szorított a tetováló szalonnál a városban. Adott nekem egy nyomot, amiről többet szeretnék tudni, ez azt jelenti, hogy élve van szükségem rá, így ez az egyik oka, hogy meggyőződök róla, nem halott, ami nem nehéz, mivel jelenleg sebesen pislog rám. Ez elég ahhoz, hogy tudjam, per pillanat nem érzi magát túl kellemesen és kényelmesen, és ahhoz is elég, hogy figyelmen kívül hagyjam, legalábbis ebben a pillanatban egy nyilvánvaló ok miatt: meg van kötözve, Kane viszont nincs.

Kane-re pillantok, aki most két lépéssel arrébb van, köztem és az ajtó között, a tekintetem a csuklóján fityegő ezüst bilincsen landol, amit abban a percben rákattintottam, amint kinyitotta az ajtót. Kinyitom a számat, hogy utasítsam, a másik csuklójára is zárja rá a bilincset, de az elmémben pontosan végigpereg, ahogy ez a jelenet lejátszódna:

Ugyanúgy végigtekintenék rajta, ahogy az öregemberen, így is teszek most, magamba szívva hétköznapi viseletének látványát, ami felváltotta üzleti öltönyét: fekete farmer és csinos, fekete póló, amin a MENDEZ VÁLLALAT olvasható, amit most mindketten Mendez kartellre fordítunk, és ez felhúzna. Felemelném a tekintetemet, egyenesen belenéznék azokba a sötétbarna szemekbe, és kiadnám a parancsot. – Fejezd be a megbilincselésedet!

Ő ezt válaszolná: – Nem fogom megtenni.

Erre ezt mondanám: – Nem foglak megölni, Kane, de vérezni fogsz, és hármunk közül legalább ketten élvezni fogjuk. Bilincseld meg a csuklódat!

– Nem – mondaná, semmi mást sem ajánlana fel nekem válaszul, mert ő Kane. Nem a szavak embere, mert komolyan gondol minden egyes átkozott szót, amit kiejt. De utána ezt kérdezné: – Szeretnél egy magánbeszélgetést a konyhában?

És azon gondolkoznék, hogy lelőjem, de utána eszembe jutnának mindenki közül pont édesanyám szavai, amiket akkor mondott, mikor Hollywoodról beszélt: „Mikor cápákkal úszol, és az egyik élve akar téged, etesd azt a cápát, és fegyverezd le a többit.” És így ezt mondanám: – Igen, Kane. Szeretnék egy magánbeszélgetést a konyhában. – És ha ez így folytatódna le, az öreg Romano megismerné a huza-vona, jó-és-rossz kapcsolatunk dinamikáját, amit nem neveznék párkapcsolatnak, és amit a legnagyobb bizonyossággal felhasználna. És nem engedhetem meg, hogy ez megtörténjen, különösen mivel Kane ellenségeként már nagyon régóta gondolnunk kellett volna rá a támadásom kapcsán.

És így a tekintetem találkozik Kane-ével, felhúzott szemöldökének íve kérdőre mer vonni, hogy lehetek elég ostoba ahhoz, hogy a fejemben lejátszódó fantáziálás alapján cselekedjek, miközben szemei villanása elárulja, hogy pontosan tudja, mi jár a fejemben. Tudja. Túl jól ismer. Oly módon ért meg engem, ahogy egy bűnözőnek sem kellene megértenie egy bűnüldöző rendészeti tisztviselőt. És ez általában bejön nekem, ami kurvára felidegesít, de ez a pillanat nem a Kane-nel kapcsolatos dühkitöréseimről szól. Arról szól, amit a zsigereim súgnak, hogy Romanónak szabadna-e látnia és hallania ezt, és amely nem nézeteltérés Kane és köztem.

És így egy másik jelenetet adok elő.

Elrakom a fegyverem, és előveszem a bilincs kulcsát a levegőben lobogtatva. – Igazad volt – mondom. – Sajnos ez nem a megfelelő idő az ilyen fajta játékokhoz. – Odasétálok hozzá és felemelem a kezét, eltávolítom a bilincset, mielőtt mindkettőt visszadugom a zsebembe a kulccsal együtt.

Kane okosan nem erőlteti a szerencséjét és nem érint meg, de helyette pontosan azt mondja, mint amit a fantáziálásomban. – Szeretnél egy magánbeszélgetést a konyhában?

Így azt mondom, mint amit a fantáziálásomban is. – Igen, Kane. Szeretnék egy magánbeszélgetést a konyhában. – Mézes-mázosnak és szarkasztikusnak hallatszom, de úgy gondolom, ez igazából nem egy botlás. Kérdezz körbe és tudni fogod. Nem igazán vagyok egy kellemes típus, még ha tetszel is nekem. Oké. Elfogadlak téged. Nem igazán szeretem az embereket. Senkit sem. Valószínűleg ez a válasz arra, hogy miért érzem magam olyan komfortosan a holttestek társaságában.

Nem várok arra, hogy előrevezessen; máris a konyha felé sétálok, ami csak egy a Kane és köztem lévő huza-vona dolgok közül, és ezt nyilvánvalóvá is teszem. Nem állok a befolyása alatt, de a hátamat merem mutatni neki, tettek, amik azt a sztorit adják elő Romanónak, amit el akarok vele hitetni: bízom Kane-ben. Bizalmas vagyok Kane-nel, de nem birtokol engem. Hazugságok. Nem szeretem a hazugságokat, de néha életben tudnak tartani és elkapják a nagyobb hazudozókat, az elkövetőket. Hogy a jelenleg hátam mögött lévő elkövetők közül dugtam az egyikkel, túl sokszor ahhoz, hogy meg tudjam számolni, és minden egyes pillanatát élveztem… nos, legalább tudom, mi indítja be: én. Ez így van. Én vagyok a gyengéje, de ő nem az én gyenge pontom. Én vagyok a saját gyenge pontom. Engedem, hogy egy férfi – aki nemcsak hogy tiltott, de a célpontomnak kellene lennie – hozzám férkőzzön, és ez egy olyan probléma, amit helyre kell hoznom.

Belépünk a konyhába, a lábaim alatt sötét fa van világosabb árnyalatokkal, itt-ott még egy leheletnyi kék is, egy-egy csík, de még mindig sötét. Kane-nel kapcsolatban minden sötét, ami pontosan egy a kb. tíz ok közül, melyet biztos vagyok, hogy fel tudnék sorolni, miért hagyjak távolságot jómagam és Kane között, most és mindig. De a szándékom, hogy a súlyos, fából készült sziget végén helyezkedjek el, fegyverem használatra készen a tengerészkék márványpult felszínén, olyan bénán hat, mint a tagadásom, hogy megértem Kane-t, mert túl sok mindenben hasonlítok Kane-hez ahhoz, hogy kényelmes legyen. Az ajtó majdnem abban a pillanatban bezáródik, amint áthaladok rajta, és Kane a sarkamban van.

Megperdülök, hogy szembenézzek vele. – Tekints erre úgy, mint egy hivatalos ügyre. Van két, fejükkel az ölükben ülő holttestem, Kane. Romano emberei, most meg a garázsodban tartod őt.

– Pontosan ezért van a garázsomban, Love ügynök – mondja, mintha ennek abszolút igazolnia kellene a tényt. – Követett téged. Ez fenyegetés volt, én pedig nem terveztem neki időt adni arra, hogy kezdjen valamit azokkal a gyilkosságokkal és utánad menjen.

Elkerekednek a szemeim. – Megölted az embereit, lefejezted az embereit, mert követett engem?

– Nem – mondja szemrebbenés nélkül. – De meg kellett volna tennem. A nőink tiltottak. Mindig.

– Nem vagyok a nőd, Kane. Már két éve nem. És azt gondoltam, nem vágsz le fejeket, mint az apád?

– Gyönyörűm, még mindig érzem az illatodat a bőrömön. Az ízedet a számon, ha eléggé próbálom.

– Én dugtalak meg téged, Kane. Tartoztál nekem ezzel azután, hogy megjelentél a parton, ahol megtörtént az. De az csak egy dugás volt és egy menekülés. Ha ettől a tiéddé válok, akkor azt mondanám, hogy Samantha, a bátyám nője, akit megdugtál, a tiéd és az övé is. – Szemeiben harag villan, én pedig megragadom ezt, kierőszakolva belőle egy bűncselekmény beismerését, és megismétlem: – Én meg azt hittem, nem vágsz le fejeket, mint az apád?

– Nem öltem meg Romano embereit és nem is parancsoltam a megölésüket – fakad ki –, és nem lennék meglepődve, ha maga Romano tette volna.

– Miért tenné meg ő maga? – kérdezem, tudatában annak, hogy kikerülte az egész fejlevágásos témát.

– Hogy rám irányítsa a figyelmet. És működött – mondja.

– És az indítéka? – kérdezem. – Két patriarcha közti mindennapos konfliktuson kívül?

– Itt van a kérdés – mondja, figyelmen kívül hagyva a megállapítást, miszerint ő egyenrangú az öregemberrel, mikor azt állítja, hogy a nagybátyja az. – Azért, hogy elterelje mindenki figyelmét – minket is beleértve – valami másról? Vagy azért, hogy megpróbálja megkötni a kezeimet, legyengítve engem egy csapás előtt?

Lehetne egyik is vagy mindkettő, gondolom, mert igaza van. A figyelem rá irányul. A bátyám, a rendőrfőnök a nyakába liheg, és kétségtelenül versenyt fut a mögötte álló apámmal, a polgármesterrel. Rich, a másik exem és FBI ügynök társam, aki már részt vett egy átkozott farok méregetésben Kane-nel, látja az X-et a céltáblán, amely a másik exem. És a lista így megy tovább. De ha egyikük is azt hiszi, hogy Kane kezei meg vannak kötve, akkor téved, és így visszakanyarodok ahhoz, amit most fontosnak érzek, egy kérdéshez, melyet feltettem, és amelyre választ kaptam, de újra szükségem van a megválaszolására. – Átgázoltam a vértócsán ahhoz, hogy megvizsgálhassam azokat a testeket, Kane. – mondom. – A tévé felé nézve ültek a székeken, fejük az ölükben.

A szemei összeszűkülnek. – Mi ment a tévében? – kérdezi.

És itt van az ellentmondás, ami Kane maga; a férfi, aki ölne értem, viszont elfogadja azt, amit senki más sem az életemben: nem kapok frászt a holttestektől. A probléma az, hogy megérti ezt, mert ő sem kap frászt tőlük. Pontosan ez az, amiért a benne rejlő Yale-en végzett ügyvéd és bűnöző üzletember oly módon elemezte a tetthelyet, mint ahogy én, és tette fel ugyanazt a kérdést, melyet feltennék – amit feltettem.

Más szavakkal – volt-e ott egy számára vagy számomra hagyott üzenet, a tévén vagy ahhoz közel? És ott volt: egy DVD, mely kötődik ahhoz az ügyhöz, amelyen a megerőszakolásom éjjelén dolgoztam. De még ha jogomban állna is megosztani ezt az információt, amivel nem rendelkezem, nem tetszik, hogy ezt megtudja rólam Kane Mendez. Tehát egyelőre ahhoz a kérdésemhez ugrok, amely válaszára még mindig szükségem van. – Megölted, vagy elrendelted a halálukat azoknak az embereknek?

– Kikerülöd a kérdésem, hogy mi volt a tévében.

– Mindenféle részlet a tetthelyekről bizalmas igazságszolgáltatási információ – közlöm.

– Már megosztottál részleteket – mutat rá.

– És ez az utolsó alkalom, hogy szerencsés vagy ma este. Vissza a kérdésemhez – ahhoz, amely elől úgy tűnik, kitérsz.

– A kérdésedet már feltetted és megkaptad a választ – mondja, elismételve a gondolataimat –, de ismét megválaszolom. Nem. Nem én öltem meg őket, és nem is parancsoltam meg azoknak az embereknek a lefejezését. Ismersz engem. Az otthonához közelebb csapnék le. És nem kellett kétszer megkérdezned, nemhogy háromszor. Nem hazudok neked, Lilah.

Ismerem őt. Otthonhoz közelebb csapna le.

Más szavakkal azt hiszi, nem számít, mennyiszer mondja el nekem, hogy ő nem az apja, tudom, hogy mégis megvan benne. Félrerakom a keserű pirulát, nem állok készen arra, hogy lenyeljem, de mert látszólag mazochista vagyok, úgy döntök, hogy egy másikat választok. – Semmi hazugság? – hívom ki. – A tetkók, Kane. Láttam az arcod, mikor megmutattam neked az áldozat tetoválásáról készült fotót a helikopterben. Tudom, hogy többet tudsz, mint amit elárulsz nekem.

– A tetkókkal kapcsolatban, Lilah kibaszott Love. – Közelebb lép hozzám, és ugyanaz a sürgető vágyam támad, hogy visszakozzak, mint amit azon a másik estén éreztem az irodájában. De ezúttal nincs egy szembeszegülő vágyam, hogy megcsókoljam őt, mielőtt leharapom a kurva nyelvét. Még mindig az orromban időzik a tetthelyemről származó vérszag, és egy bűnöző család feje van megkötözve egy szobával arrébb, ezeknek sikerül elnyomniuk legalább egy keveset a vágyaimból. – Megmondtam – fakad ki –, hagyd őket a kurva életbe.

– Ez többet nem működik számomra – válaszolom. – A tetováló művész…

– Azt gondolod, hogy nem jártam be az összes tetováló szalont a környéken és azon túl, Lilah? Valóban azt hiszed, hogy nem élem újra át azt, ahogy látom azt a férfit rajtad, és nem akarom megbosszulni?

– És mégis csendben maradtál két évig – mondom. – Nem találtál válaszokat. Ez túl hosszú idő. Az a művész…

– Azt állítja, hogy vallásos és a Szűz Mária inspirálja őt, ezért a tetkók – mondja. – Elbeszélgettem vele személyesen, nagyon alaposan. Figyeltetem azt a szalont. Figyeltetem őt. Itt az ideje, hogy most már távozz.

– Távozzak? Egy megkötözött férfit tartasz a garázsodban, akiről azt gondolod, hogy megölte az apádat. Nem távozom, miközben megölöd őt.

– Annak ellenére, hogy jobb hely lenne a világ anélkül a gazember nélkül, szövetségben állok vele, fegyverszünet, amely elhozza a békét a területemre, és ezt fenn akarom tartani. Nem fogom megölni őt, hacsak nem hagy nekem más lehetőséget.

– Így bánsz az emberekkel, akikkel fegyverszünetet kötsz?

– Megölte az apámat, és követett téged, Lilah, amely, ismétlem, fenyegetés volt. Lefogadhatod, hogy így fogok vele bánni.

– Azt hiszed, hogy ő ölte meg az apádat, és nem gondolom úgy, hogy fenyegetés volt a követésem. Adott nekem egy nyomot, amely elvezetett valahova, amit nem értek eléggé. De van ott egy válasz. Beszélnem kell vele.

– Milyen nyomot? Milyen kérdés és milyen válasz?

– Beszélek vele – ragaszkodom hozzá.

– Így akarod ezt játszani? Bűnrészes akarsz lenni az elrablásában és bármiben, ami következik?

– Most a becsületemet véded? Épp most hitettem el azzal az emberrel, hogy azért jöttem ide, hogy szexuális játékot játsszak veled.

– Mert ez volt a helyes döntés. Nem számít, kik vagy mik vagyunk kettesben, annak az embernek a számára te a nőm vagy, és ha hozzád ér, meghal. Ez az az üzenet, amit felé kellett küldened.

– Nem. Amit meg kellene tennem az az, hogy mindkettőtöket letartóztatlak.

– Milyen váddal, Lilah?

– Neked emberrablás – mondom.

– Nem jelentene fel. Itt nincs bűntény. Menj el.

Most hátrébb lépek, a jelvényem a köztünk lévő láthatatlan vonal. – Ha végül meghal, letartóztatlak. Megértetted? Meg kell tennem.

– Megmondtam. Nem fogom megölni, hacsak nem kell.

– Úgy beszéltél, mint a Mendez kartell valódi patriarchája.

– Az vagyok, akinek lennem kell, olyan okokból, melyeket remélem, sosem kell megértened. És a letartóztatásommal kapcsolatban minden, amit mondunk, felvételre kerül, Love ügynök.

– Most fenyegetsz engem?

– Még mindig védelek – mondja. – Felszabadítalak. Most nem kell megkérdőjelezned a döntésedet, hogy elsétálj. Megtettem neked.

– Baszd meg, Kane.

– Később, Lilah. Mit mondott neked az öregember?

– Én magam fogok beszélni vele, úgyis felveszed, amit beszélünk. Nincs semmi vesztenivalóm, ha maradok.

– Távozol, és mikor holnap reggel felébredsz, két dologra emlékezz: sosem voltál itt, én pedig azt tettem, amit kellett, hogy megvédjelek.

Ahogy kiejti ezeket a szavakat, hűvösen és számítóan, végigborzong tőle a gerincem. – Mit jelent ez, Kane?

– Most el fogsz menni, Lilah.

Ezek azok a szavak a közmondásos ajtóról, amit becsapnak előtted. Kizárt engem. Látom. Érzem, és mivel én vagyok az egyedüli személy ezen a bolygón, aki valaha is hatott rá, ez mindenki számára veszélyes, akit meg akar büntetni. – Egy feltétellel – üzletelek.

– Elnézést, gyönyörűm. Amennyire élvezem a feltételeid kihívását, ezúttal nem. – Kezét ráejti a pulton lévő kezemre. Visszahúzom, de nem azelőtt, mielőtt megérzem a tűszúrást, ami valószínűleg semmiség, kivéve, hogy ez Kane, és minthogy semmit sem mond ok nélkül, csakúgy a tettei is ugyanazokat a szabályokat követik.

– Szent szar – sziszegem, ahogy elkezd forogni a szoba. – Mit tettél velem az előbb?

– Megadtam neked a tagadhatóság ajándékát.

Megingok, ő pedig elkap engem, ujjaim összezáródnak inge körül, a harag túléli az eluralkodó homályt. – Meg foglak… Basz…d meg, Kane. – Az ostobaság, ahogy ezek a szavak összejöttek, az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt elsötétül minden.