19. Fejezet


19. fejezet


Fordította: Lilith

Tizenöt perccel később épp csak rákanyarodtam az apám terebélyes, fehér kastélyához vezető útra és leparkoltam a fűzfa alá – más jármű nem volt a láthatáron –, mikor felhív Murphy. – Mi történt Richcsel, Love ügynök? – kérdezi.
– Nem beszélek Rich helyett.
– Önt kérdeztem, nem Richet.
– Itt nem biztonságos számára.
– Arra céloz, hogy Kane Mendez megölné őt?
– Egyáltalán nem emlékszem arra, hogy felhoztam volna Kane nevét, és őszintén szólva én vagyok az egyetlen, aki bele akart térdelni az ágyékába és megnyomorgatni még párszor, mielőtt megismételném.
Csendben marad. – Love ügynök.
Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ez egy megrovás, azonban nem érzem mindazt a hajlandóságot, ami ahhoz kell, hogy jelenleg elfogadjam. – Nem aludtam múlt éjjel. Ez a megjegyzés volt a mai verzióm a kedvességre.
– Tegyen úgy, mintha fedett lenne, és a személy, akinek tetteti magát kialudta magát, és vegyen fel egy jobb magatartást.
Visszaszívok egy nagyokos választ arról, hogy jobban szeretem, ha a szerepjátékom inkább gyönyörben végződik, és amelyet ez a beszélgetés nem ad meg. – Megtörtént a konferenciahívás?
– Igen. Megvolt. És Kane adott nekünk egy előnyt azzal, hogy keresetet nyújtott be a New York-i rendőrség, és vele együtt a New York-i irodánk ellen, míg minket, és magát, kihagyta a képből. Ezáltal két lehetősége van: átveszi a fennhatóságot ma, vagy ma hazajön és hagyja, hadd vegye át az illetékességet a New York-i iroda. Nincs köztes út. Nincs plusz idő.
– Vannak függő ügyeim, amiket nem hagyhatok abba. Szükségem van a holnapra, hogy jól cselekedjek.
– Éjfélig kap időt, hogy elmondja, különben számítok arra, hogy holnap rajta lesz egy visszafelé tartó gépen. Ne vitatkozzon! Nem fog nyerni. Megértette? Mondja, hogy  „igen, Igazgató úr” vagy azt, hogy „igen, seggfej.” Vagy mondjon nemet. Úgysem változtat semmin.
– Igen, Igazgató úr – vakkantom.
– Ah, behódolás. Ó, milyen édes ez – jegyzi meg és leteszi.
Elfintorodok és visszacsúsztatom a telefonom a blézerem zsebébe, kiszállok a kocsiból és áthaladok az udvaron, az ujjaim végigszántanak édesanyám borostyánján, amely a stukkó külső felszínén fut, ahogy elmegyek mellette. – Másvilág, Lilah – suttogom, ismét megpróbálva rávenni magam arra, hogy azon a rövid ideig tartó, mélyreható, tetthelyen túli mentális zónában éljek.
Egy tucatnyi kőlépcsőt mászok meg, hogy elérjem a széles verandát, ahol balról és jobbról két nehéz, fa hintaszék keretezi a bejáratot. Amint ott vagyok, az ajtókilincsért nyúlok és remélem, hogy nincs bezárva, de megakadok, mikor nem mozdul. Megnyomom a csengőt. Egy orgonaszín, bársony melegítőt és mélyen kivágott pólót viselő, huszonvalahány éves, csinos szőkeség nyitja ki az ajtót. – Lilah – üdvözöl.
– Ismersz engem?
– Temérdek fotót láttam. Katie vagyok, az új házvezető.
– Házvezető – mondom, majd’ megfulladva a röhögéstől, amit visszatartok. – Nem kérdezem meg, mit foglal magába ez a munkaleírás. Állj félre.
– Az édesapja nincs itt.
– És?
– És én nem…
Előrelépek és összeérnek a lábujjaink, addig a pontig nyomulok, míg ösztönösen meghátrál. Belépek a félhold alakú előcsarnokba és felé fordulok. – Mellesleg, hol van Jennifer? – Érdeklődöm arról a házvezetőről, aki megelőzte őt, és gyakorlatilag felnevelt engem és a bátyámat.
– Fogalmam sincs. Elment, mire kezdtem.
– Jól van. Akkor csak várni fogok az apámra a másik szobában. – Figyelmen kívül hagyom a közvetlen előttem lévő lépcsősort, amely ugyanabból a szürke fából készült, mely a lábam alatt van, és jobbra vágok, besétálva édesapám irodájába. Megfordulok, Katie pedig felém rohan. – Sajnálom. Telefonálnom kell párat és magányra van szükségem. FBI-os ügy. – Becsukom a duplaszárnyú ajtót és kulcsra zárom.
Biztos, hogy csak pár percem van, mielőtt természetesen az apám parancsára átviharzik ide a bátyám, hogy eltávolítson természetesen, ezért sietek tovább, megkerülöm az apám nehéz, mahagóni íróasztalát és leülök. Tekintetem felemelem a könyvespolcokra, melyek egy társalgót alkotnak tele hatalmas, kényelmes bútorral, és bevillan az elmémbe egy kép, ahogy édesanyám olvasva összekuporodott az egyik székben, miközben édesapám dolgozott. Lerázom ezt, és a fiókért nyúlok, csak épp zárva találom. Jobban ismerve az apámat, mint ahogy a legtöbben gondolnák, felállok, és a sarokban lévő bárhoz sétálok, kinyitom a bőrtokot, amiben egy flancos kupak van, és kiveszem, hogy kezembe vegyem a kulcsot. Visszatérve a dolgozóasztalhoz kinyitom a fiókokat és elkezdem átnézni az aktákat, a telefonomat használva arra, hogy fotókat készítsek a különböző pénzügyi tranzakciókról, kereskedők szerződéseiről, és kábé bármiről, amit majd részletesebben akarok elemezni. Még az összes olyan névjegykártyáról is csinálok fotót, amit betömött a legfelső fiókba, és arról a néhány számról is, amit egy jegyzettömbre firkált.
Húsz perc múlva tudom, hogy már eléggé kockáztattam a szerencsémet; bezárom a dolgozóasztalt, és visszateszem a kulcsot a bárnál lévő bőrtokba. Éppen távozni készülök, de a bárban ülő negyvenvalahány éves skót whisky megfelel a célnak a reggel hátralevő részére. Magamhoz veszem és az ajtó felé tartok. Katie a lépcsőkön ül és felpattan, mikor kilépek. Közvetlenül édesanyám könnycsepp csillárja alatt helyezkedik el, amely személyes okokból zavar engem, melyek valószínűleg nem helyén valóak és nevetségesek. Sok más dolgom van, ami miatt aggódhatok azon kívül, hogy kit dönt meg az apám a dolgozóasztalán.
Elsétálok mellette és kilépek az ajtón, behúzva azt magam mögött. Lesietek a lépcsőkön és a járda felé fordulok, csak azért, hogy ott találjam magát a milliárdos seggfejet, Pochert, felém sétálva, Jaguar Roadstere az ócska kölcsönzői kocsim mellett parkolt le. – Lilah – köszönt önelégült képpel, ami arra késztet, hogy húzzak be egyet neki.
– Pocher – mondom, tengerészkék öltönye tökéletesen illik karcsú alakjára, ősz haja lakkal mozdulatlanná rögzítve. – Tudja, mit mondanak az olyan tökéletes öltönyökről, mint a magáé?
– Azt kívánják, bárcsak megengedhetnének maguknak egyet?
– Pénzes gengszter – közlöm. – Legalább is így hívjuk a magafajta embereket az ügynökségnél.
– Magafajta emberek? Mint Kane Mendez.
– Kane nem olyan gyengéd, mint a maga fajtája. Ezt tudja. Miért van itt?
– Édesapád itt hagyott egy aktát, amire szüksége van a mai jótékonysági árveréshez, és elfoglalt a beszédére való felkészüléssel. Csatlakozol hozzánk?
– Mivel nem hívtak meg, és mivel holttestekkel meg pénzes gengszterekkel kell küzdenem, nem. – Elindulok, hogy kikerüljem.
Elém lép. – Mi hozott téged ide, Lilah?
– Meg akartam hemperegni a régi ágyamban, és megtudni, vajon érzem-e édesanyám parfümjét. Emlékszik rá, ugye?
Összeszűkülnek a szemei. – Igen. Emlékszem. Jobban hasonlítasz rá, mint ahogy tudatában voltam.
– Félre kellene állnia – mondom.
– Természetesen. – Elfordul, hogy elengedjen, és a kocsimhoz sétálok, érezve, ahogy az úton figyeli minden lépésem. Kinyitom az ajtót és megfordulok, a járda közepén állva találom őt, és csak bámul rám. – Elfelejtettem – szólalok meg. – Ezért is jöttem. – Felemelem az üveget. – Az apám tartozott nekem ezzel.
– Az egy drága üveg skót whiskey. Miért tartozna neked azzal?
– Mert összeállt magával, de ez csupán tompítani fogja. A fájdalom azonnal visszatér reggel. – Bemászom a kocsiba, bezárom magam, és elhúzok a francba.
~~~
Nem könnyű szívességeket kérni, mikor olyan kurvaként érzem magam, aki nem bánná, ha lenne a kezében egy baseballütő – ugyanis a fegyverem egy kicsit túl extrém lenne –, emiatt bukkanok fel Lucas ajtajánál ajándékokkal a kezemben. Megnyomom a csengőt és kábé harminc másodpercig várok, hogy válaszoljon, mielőtt elkezdek kopogtatni. Feltépi az ajtót, kisiskolás-tarzanos sármja ma teljes erejében van, kiteljesítve egy napégéssel keresztül az orrán, egy kényelmes, fehér pólóval és szakadt farmerrel.
– Jó lehet dolgozni otthonról és befektetési ügyekkel foglalkozni, vagy akármit is csinálsz – jegyzem meg.
– Vagy akármit is csinálok? – csattan fel. – Marha sok pénzt termelek a város nagy részének és azon túl.
– Igen. Pénz. Marha sok. – Feltartom a skót whiskey-t, de nem engedem, hogy a teljes üveget lássa, és felé lépek. – Ajándékokat hozok, vagyis, egy ajándékot. – Elhátrál, és engedi, hadd lépjek be, én pedig megállok vele szemben az előszobában. – Ez egy nagyon jó ajándék – mondom, bemutatva az üveg elülső oldalát.
Lepillant rá. – Szentséges szar. Negyven éves single malt. Hoztál nekem egy tizenötezer dolláros skót whiskey-t?
– Aha – mondom, lesétálva a folyosón. – Hoztam magunknak egy tizenötezer dolláros skót whiskey-t.
Bezáródik mögöttem az ajtó. – Azt akarod, hogy ássak el egy testet? – szól utánam, ahogy belépek az ablakok keretezte nappaliba, a függönyök el vannak húzva, hogy megmutassák a masszív, tojás alakú medencét. A sarokban lévő, fehér műmárvány bár felé tartok, megfogok két kristály poharat, és megfordulok, hogy ránézzek.
– Kane temeti el a testeimet – merem kijelenteni, csatlakozva hozzá a füstszürke kanapén, és letéve a helyszínelő táskám a földre.
– Igaz – mondja, miközben leteszem a poharakat, ő pedig kinyitja az üveget. – Hogy felejthettem el Kane-t? A szemétláda, aki nem engedi, hogy velem randizz. – Megtölti a poharainkat.
– Az unokatestvérem vagy.
– Megint ezt csináljuk? – kérdezi, visszacsavarva az üvegre a kupakot. – Házasság által.
– Igen, nos, az emberek randiznak, kúrnak, és gyűlölik egymást. Nekünk lehetőségünk van örökké szeretni egymást. – Átadom neki a poharát, és felveszem az enyémet, koccintásra ajánlva. – A szerelemre és az unokatestvérekre.
– A dugásra, a gyűlöletre és a békülésre – mondja, a poharammal koccintva. – Sajnos más emberekkel. Hivatalosan is feladom, kuzin.
– Végre – mondom, és mindketten iszunk, megízleljük a tölgyfa, füstös ízű melegségét. Ledöntöm az enyémet.
– Mondd, hogy nem csak úgy ledöntöttél egy negyven éves skót whiskey-t – szólal meg. – Ízlelgetned kellene.
– Megízleltem egy kortyot. – Visszasüllyedek a kanapéba és megfogok egy párnát. – És kábé két órát aludtam. Kurvátlanítanom kell magamat. – Felnevetek, az ital szétáradva bennem átmelegíti a végtagjaimat. – Kurvátlanítani? Megállítani a kurvát? Bárhogy is akarod hívni.
– Mindig egy kurva vagy – mondja visszasüllyedve és mellettem heverészve, pohara a kezében van. – De furcsán bájosan.
– Aaaaaa, kuzin. Olyan édes vagy.
Kortyol egyet. – Ez egy rohadt jó whiskey. Honnan szerezted?
– Elhoztam az apámtól.
Felnevet. – Mint ahogy mondtam. Furcsán bájosan. – Átadja nekem a poharát, és kortyolok egyet, mielőtt visszaadom neki.
– Az utóbbi két napban sokszor eszembe jutott édesanyám – ismerem be.
– Vele kapcsolatban mi? Nyilvánvalóan amellett, hogy kurvára hiányolod.
– Mindig különösnek tartottam, hogy a te apád és az én anyám azon a gépen volt, mikor lezuhant. Kettesben. – Bevillan a bátyám állítása egy viszonyról. – Gondolod…
– Igen. Igaz.
– Mi igaz? Légy egyértelmű.
– Viszonyuk volt.
Felülök és felé fordulok. – Biztos vagy benne?
– Te nem? – Kortyol egyet a whiskey-jéből, de nem ül fel.
– Nem. Nem akarom elhinni.
– Hallak. Az, hogy szülők dugnak más szülőket, a pokolba küldi az egész tündérmeseszerű, boldog családi szarságot, és vissza. De igaz. Hallottam őket beszélgetni, és az egy volt azok közül a szeszélyes, forró, égeti-a-füleimet-mert-ez-az-apám-és-a-te-anyád fajta beszélgetésekből.
– Bassza meg. Milyen régóta folyt ez, és az unokatesóm nem mondta el nekem?
– Egy évről tudok, de meglehetősen biztos vagyok benne, hogy régebb óta.
– Az apám tudta?
– Fogalmam sincs – mondja.
– Mi a francért nem mondtad el nekem? – követelem.
– Jogi iskolában voltál mérföldekkel arrébb. És mit tettél volna? Felnőttek. Felnőttek voltak. Francba. Még mindig úgy beszélek, mintha élnének.
De nem élnek – gondolom. Most pedig egy igazságszolgáltatásbeli tisztségviselő vagyok, aki most már gyilkosságot gyanít. És túlságosan jól tudom, hogy ilyenkor az otthonhoz közel keresgélsz, először a házastársnál, különösen, mikor lelepleződik egy viszony. Ebben az esetben ez az apámat jelenti.

1 megjegyzés: