24. Fejezet

24. fejezet

 

Fordította: Isabelle

 

 

Negyedórával az után, hogy elhagyom a temetőt, Kane házánál vagyok, és mielőtt bepötyöghetném a kapukódot, kinyílik a kapu, ami arról árulkodik, hogy Kane figyel engem. A feljáróra parkolok, leveszem a kabátomat és bedobom a kocsiba. A fegyverem és a jelvényem az övemen marad. A bejárati ajtóhoz megyek, ami kitárul. Kane áll az ajtóban egy kopott farmerben és fekete pólóban, úgy néz ki, mint egy magas, sötét negyven éves whiskey, amit soha nem fogok újra megvenni az apámnak, és amitől könnyen berúghatok. Vagy egy magas, sötét italutánzat, ami bántani fog mielőtt vége lenne. Mindketten azon vagyunk, hogy kitaláljuk melyik is. Felé sétálok és hátralép, hogy helyet adjon nekem, hogy belépjek, de bekerítem, kezemet a mellkasának nyomom, és ő engedi, hogy hátrafelé nyomjam egészen a falig. Berúgom az ajtót, és ujjaim megszorítják a pólóját. – Tudtad? – kérdezem.

– Mit tudtam, Lilah?

– Tudtad?

– Magyarázd meg mi a fenéről beszélsz.

– Mert semmit nem fogsz beismerni, amit be kell ismerned, ugye?

– Nem hazudok neked, Lilah. Mondd el…

– A Társaság – vágom oda. – Tudtál a Társaságról?

A szemei egy pillanatra összeszűkülnek, és ez mindent elmond nekem, amit tudnom kell. Előveszem a fegyverem és rászegezem. – Megmondtam neked, hogy a következő alkalom, amikor ezt rád szegezem, le foglak lőni, és ez az a pillanat.

– Rendben gyönyörűm, csak lazíts.

– A lazíts olyan, mint a „nyugodj le” és egy okos emberhez képest újra bebizonyítod, hogy nem vagy okos. Nem mondod azt egy dühös embernek, hogy nyugodjon le a picsába. Elárultál engem.

– Nem – mondja. – Nem tenném, és nem tettem ezt veled, soha nem árultalak el. Tudok a Társaságról. Természetesen tudok a Társaságról. És igen, gyanítottam, hogy közük lehet a támadásodhoz, de nem sikerült bebizonyítanom, hogy ügy legyen belőle.

– Nos, ilyenek. Az apám is a tagja. Ő tudja, hogy kicsodák. Tudja, hogy milyenek és mégsem törődik vele.

– Honnan tudod, Lilah?

– Elmondta nekem, mire közöltem vele, hogy megerőszakoltak, és azt mondta, jobb mintha megöltek volna.

– Bassza meg – sóhajt fel, a pisztolyért nyúl és betakarja a kezével. – Hadd fogjam én.

– Nem. Nem adom.

A kezem remeg, és Kane kihasználja a gyengeség jelét, hogy elvegye a pisztolyom, de engedem neki. És hozza az igazi Kane formát, nem is tartja meg. A tokba rakja, majd megfogja a tarkómat és magához húz. – Később is lelőhetsz.

– De le akarok lőni valakit – vallom be.

– Díjaznám, ha nem én lennék az – mondja. – És most megcsókolnálak, de mondtam, hogy a következő alkalommal...

Lábujjhegyre emelkedem és az ajkamat az övéhez nyomom, és ez az a biztatás, amire szüksége van. A szája lecsap az enyémre, a nyelve az enyémet súrolja, felnyögök és átadom magam a csóknak. Engedem, hogy elemésszen, mint ahogy ő is elemészt engem. Ez minden, amire szükségem van. A menekülés, a tehetetlenség, hogy lássak vagy érezzek bármit is, csak a pillanatot és ezt a férfit. Nem törődők vele, hogy ez jó vagy rossz. És amikor visszahúzódik velem együtt lélegezve, nem akarok levegőt venni. Azt az érzést akarom, hogy képtelen legyek levegőt venni és visszanyomom az ajkamat az övéhez, a kezem a pólója alá csúszik, felfelé a testén addig, amíg a szája újra szétválasztja az ajkamat és letépi magáról a pólót. Én is ezt teszem, leveszem a francos rózsaszín selyemblúzomat és eldobom, amit a melltartóm követ. Kane tekintete elsötétül és állati ösztönös tekintetét veti rám, ami azt mutatja, hogy hatással vagyok rá. Hogy én vagyok a nyeregben nem ő, és ez az, amire kurvára szükségem van a meneküléssel együtt. Irányításra. Magához húz, az ujjai a hajamba fúródnak, keze a mellemen, a szája is visszatalált hozzám. Itt van ez a vadság kettőnk közt, és mondhatnám, hogy tiltott, de nem az. Mi csak így vagyunk együtt, de ezúttal van egy kétségbeesés is, ami nem igazán csak az én részemről érződik. Felemel, a lábaim körülfogják a csípőjét, az ujjaim a haját simogatják, de amikor elindul a lépcső felé, ami a hálóhoz vezet, visszahúzódok. – Ne a hálóba.

– Sajnálom gyönyörűm, nem állok meg. Büntess meg, ha akarsz, de várj, amíg meztelen leszel.

Kifújom a levegőt, az ujjaim a vállába kapaszkodnak, a tudat, hogy mit akar tenni, több mint nyilvánvaló. Az ágyába akar vinni, amiről tudom, hogy nála ez egyenlőt jelent valamilyen szintű tulajdonnal. De folytatja az utat felfelé, és én csak el akarok felejteni mindent. A telefonom csörög, és ez elég, hogy az ajkamat újra az övéhez nyomjam. Ki akarok törni ebből a világból, amiben élek, és abba akarok tartozni, amiben valaha Kane-nel éltem. Belép a hálóba, keresztülmegy a szürke csempés padlón, és fel a lépcsőn, ami az ágyhoz vezet. Leengedem a lábam, arra kényszerítve, hogy elengedjen, és amikor hátralépek, megragadja a csípőmet.

– Csak hogy tisztázzuk, Lilah – mondja. – Senki nem volt az ágyamban azóta, hogy te elmentél.

– Szóval Samanthát a földszinten basztad meg.

A keze hirtelen a nyakamon terem, és a számat a sajátjához húzza. – Samantha...

– Egy baszás volt – mondom –, vagy tíz. Vagy akárhány. Megértem. Fogd be és dugj már meg végre. – A nadrágjáért nyúlok, és amíg csókol mindenhol megérintem, amiről tudom, hogy akarja, hogy megérintsem, minden olyan módon, ami az én kezemben hagyja az irányítást. – Vetkőzz! – parancsolja, eltolva magától.

– Először te – utasítom, és amikor a rohadt telefon újra csörög, előveszem a zsebemből és keresztülhajítom a szobán. Újra ránézek, és hirtelen nincs több ő vagy én először. Csak a most van. Szükségem van mindkettőnkre meztelenül most. – Elegem van a várakozásból – mondom. – Együtt.

Bólint, és pontosan ezt tesszük. Együtt levetkőzünk, én végzek először, várok rá, és amikor lehetőségem van rá, lenyomom a matracra. De nem tudok felülkerekedni Kane-en. Magával húz, és amikor minden erőmmel azon vagyok, hogy rámásszak és meglovagoljam, átfordul velem és rajtam marad. – Most utálsz, Lilah?

– Jelenleg, a lehetséges orgazmusok jelenléte miatt nem. Nem utállak. Ha elbuksz ezen a területen, igen. Kurvára utálni foglak ismét.

– Nem kérdeztem múlt héten, de nem eshetsz…

– Nem lesz gyerekem, Kane. Még mindig kapom az injekciót, és komolyan, te meg én és egy baba olyan elbaszott lenne, mint…

Megcsókol és belém csúszik, és azon a helyen vagyok, ahol semmi nem létezik csak ő. Elsöpri a hajam az arcomból és azt suttogja. – Nem szeretném, hogy utálj engem.

És az oldalunkra fordít minket, többé nem irányítja a helyzetet, de nem  adja át sem. Amit csinál, minden kis trükköt, amit megtanult rólam, ami beindít, bevet. És ez a helyzet Kane-nel: valóban törődik azzal, mi izgat fel. Valóban tudja. Nem gyors ez az összekapcsolódás közöttünk. Lassú, majd felváltva az őrült, vaddal, és aztán megint lassú, pont olyan, amilyenre szükségem van. Olyan módon, hogy elfelejtsek mindent és ne gondoljak semmire ameddig csak lehetséges és képes vagyok, de végül, és mégis túl hamar, megborzongok azon a ponton, ami mindig olyan átkozottul tökéletes, és épp a vége előtt van. Egyikünk sem mozog egy teljes percig vagy kettőig, vagy tovább. Nem tudom. Kane végül megszorítja a fenekemet, és magához húz. – Most nem utálhatsz.

A sok indok, ami miatt nem lehetek együtt Kane-nel, keményen odaüt. Egy bűnöző. Én pedig FBI ügynök vagyok. Eltemetett egy rohadt testet anélkül, hogy megkérdezett volna. És én mégis kurvára szeretem. És egy olyan napon, mint a mai, tudom, hogy a szerelem szívás. Levegőre van szükségem. Térre van szükségem. – Nem utállak, Kane – mondom, mert ez a legkönnyebb módja, hogy elmondjam, hogy érzek. – Nem mindig.

Elgurulok tőle, az ágy szélére csúszok és zsebkendőért nyúlok, mert mi lányok kapjuk mindig az eltakarítani valót. Ez már csak így megy. A férfiak dugnak. A nők kurva ragacsosak lesznek. Éppen csak, hogy eldobtam a zsebkendőket, amikor a telefonom újra csörög, a hang, ami totál visszataszít abba a pokolba, ami elől menekülve idejöttem. El kell tűnnöm innen. Ki kell jutnom. És ez az, amit mondok. – Mennem kell.

De ahogy megpróbálok felállni, Kane megfog, és hirtelen mellettem ül. – Nem akarsz elmenni. Nem akarom, hogy elmenj. Kit akarsz becsapni, Lilah?

Nem adva lehetőséget arra, hogy válaszoljak, hozzáteszi. – És tudni akarod a válaszokat, amiket most meg tudok neked adni.

Nem igazán az, amire most a leginkább szükségem van. – Beszélnem kell a bátyámmal, Kane – mondom elhúzódva tőle. Továbbra is tart.

– Nem most. Nem ebben az idegállapotodban.

– Tudnom kell, hol áll. Tudnom...

– Nem most. Várj, amíg lecsillapodik a haragod és nem vagy sokkos állapotban.

Újra elhúzódom. – Lilah – figyelmeztet Kane.

– Nem fogok elmenni – nézek rá. – De fel akarok öltözni.

Magához von és megcsókol, mielőtt elengedne.

– Megesküdtem, hogy soha a pokolba nem fogsz még egyszer megcsókolni.

– És most?

– És most csak fel akarok öltözni.

Vesz egy mély lélegzetet és elenged, de érzem a frusztrációját, talán még a dühét is, mintha kihasználtam volna, amikor nem. Azt kívánom, bárcsak egyszerűbb lenne Kane-nel, de nem az. Odahajolok hozzá és megcsókolom, az ajkam az övén pihen egy pillanatra, mielőtt megszólalnék. – És most ez.

Visszahúzódok és felállok, az ágy lábához megyek, hogy felöltözzek. Kane is ugyanezt teszi, és mire kínosan ráébrednék, hogy egy jelvényt, fegyvert, nadrágot és cipőt viselek, blúz és melltartó nélkül, Kane meztelen felsőtesttel kimegy a szobából és visszatér teljesen felöltözve, a ruháimmal a kezében. Anélkül, hogy ránéznék elfogadom, és befejezem az öltözködést, mire a telefonom újra csörög. Kane megfogja, de nem néz rá a számra, és amikor felajánlja nekem, megfogja a kezem. – Tények a beszélgetés előtt. Sok van, amit elmondhatnék neked a Társaságról, amit most tudnod kell.

– Te is tag vagy?

– Totálisan nem.

– Miért?

– Mert nem követem senkinek az utasítását. Mert senki nem birtokol, mint ahogy téged sem birtokol senki, és ez tesz minket a Társaság problémájává. Gyerünk beszéljünk!

Bólintok. Nem kérdezem, hol akar beszélni. Tudom. Együtt kisétálunk a hálóból és még egy emelettel feljebb megyünk Kane padlására, amit egy irodává alakított számomra. A saját purgatóriumom amikor nála voltam, ami a támadásom előtt gyakori volt. Belépve a szobába meglátom az óriási, szürke, fa íróasztalt, a székeket a sarokban, fehér rajztáblák és kitűzős táblák borítják a falat. Emlékek törnek rám, minden nappal és éjszaka, amit itt töltöttem, dolgozva, üldözve a gyilkosokat. Minden alkalommal Kane meghallgatott, ahogy elmondtam a gondolataimat és megadta egy olyan ember perspektíváját, aki egy bűnöző család központjában nőtt fel. Murphy szavai visszhangoznak a fülemben: Ő egy forrás. Tudom én is. Csak nem értem, miért tudja Murphy is. Mi az, amit nem tudok? Az asztalhoz megyek és leülök mögé. Kane az egyik sarokban álló székhez megy és leül. Felé fordulok a székkel. – Azt mondtad, hogy vannak barátaid az igazságszolgáltatásban rajtam kívül.

– Igen – erősít meg. – Vannak.

– Ki?

– Miért?

– A főnököm az egyikük?

– Nem – mondja. – A főnököd nem tartozik ezek közé az emberek közé.

– Tudja, hogy itt vagyok.

Felemeli az egyik szemöldökét. – Tényleg?

– Igen.

– És?

– Azt mondja, hogy az ellenségem ellensége a barátom, és te mindenkinek az ellensége vagy csak nekem nem. Miért mondaná ezt nekem, Kane?

– Eltekintve a ténytől, hogy igaz, meg kell kérdezned tőle ezt a kérdést.

– Miért nem mondtál nekem semmit a Társaságról?

– Mondtam. Nem haltál meg és ismerlek, Lilah. Határozott vagy, olyan a szemedbe mondom, hogy mit gondolok rólad típus. És én kurvára szeretem ezt. Működik nálad. Működik nálam, de a Társaságot nem tudod elérni ilyen módon.

– Rohadtul nincs szükségem, hogy helyettem hozz meg ilyen döntéseket, Kane.

Előredől, a karjait a térdén pihenteti. – Ez nem egy gyilkos, akivel fej-fej mellett haladtok. Ez gyilkosoknak egy erős csoportja, sokkal nagyobb hatalommal, mint én. És megkérdezted tőlem, miért maradtam kapcsolatba a kartellel? Mert ez a kartell megállítja őket. Megadja nekem az erőt, hogy behúzzak nekik, még ha elpusztítani nem is tudom őket. És vannak azok a suttogások a határok mentén, hogy gyilkosságokat rendelek el. Ezek működnek számomra és számodra, mert ezek bizonyos szintű irányítást,  ellenőrzést és hatalmat adnak nekem.

Nem adom meg magamnak a lehetőséget, hogy átgondoljam a következtetéseket arról, amit éppen most vallott be. Az előttem álló ellenségre fókuszálok, és aki ellenem van. – Az apám azt mondta, ők irányítják a világot. Hogy hatalommal bírnak. Ez igaz?

– Igen. Ez igaz.

– És téged megpróbáltak bevonni?

– Igen. – Nem tesz hozzá többet.

– Pocher közülük való?

– Igen.

– A francba Kane. Ő támogatja az apámat és te nem mondtad el nekem?

– Ha utánuk mentél volna, és ha rosszul közelítesz hozzájuk, vagy rossz módon mész utánuk, nem csak, hogy nem tudjuk soha bebizonyítani, hogy ők rendelték el a támadásodat, de meg is fognak ölni. Így nem. Nem mondtam el neked. Nem volt megfelelő az idő.

– Elmondtad volna?

– Igen. Elmondtam volna.

– Mikor?

– Amikor már eléggé megbíztál volna bennem újból ahhoz, hogy hallgass, és ne ölesd meg magad.

– Rendben. Elfogadom a választ, még ha nem is tetszik. Most mesélj a tetoválásról.

– Nem hazudtam neked, Lilah. A vérgyilkosok annyira bizonyíthatók, mint az UFO-k.

– Van valami ismert összefüggés a Társasággal?

– Ez az, amit a támadásod óta próbálok kideríteni. És ez Romanóhoz vezet, és amit nem mondhattam el neked azelőtt, hogy tudnál a Társaságról: a nyom közvetlenül tőle jött. A Társaságnak dolgozott – Pocher, azt hiszi, de nem száz százalékig biztos. A beszélgetést ellenőrizték. Elkezdtek nyomást helyezni rá, átvették a feladatát. Visszahúzódott.

– És?

– És az egyik embere szemtől szembe került a vérgyilkossal. Romano embere sarokba szorította az egyik támadás során, hogy beszéljen. A merénylő megölte magát. Egy nappal később, az a Romano meghalt. És az a Romano volt a nagyfőnök unokaöccse.

– Szent egek! – sóhajtok fel.

– Igen. Szent egek. Röviddel a névtelen tipp után, ami eljutott hozzá, szükséges volt, hogy egy kicsit kiszálljon a képből, hogy lehűljenek a kedélyek.

– Így nekem adta.

– Igen.

– Ő hagyta a nyomot a lefejezésnél?

– Megkérdeztem tőle, és azt mondta nem, ami azt jelenti, bárki is adta neki a tippet, neked is ő adta.

– Valaki olyannak kell lenni, aki tényleg romba akarja dönteni a Társaságot, ha utánunk szaglásznak.

– Egyetértek. És ha még több bizonyítékot akarsz, milyen mélyre süllyed a Társaság, nem megerősített, de a nagyfőnök azt hiszi, hogy azért ölték meg az emberét, hogy egy bandaháborút robbantsanak ki az ő emberei és az enyémek közt, hogy mindkettőnk figyelmét elvonják.

– Nem mondom, hogy én bevenném ezt – mondom. – Azt hiszem a Társaság volt, de azt hiszem ez Woodsról szólt, és hogy a gyilkosok elmenekülhessenek. Hogy eltávolítsanak engem a célvonalból, hogy ez megtörténhessen.

– Kettőt egyért, talán – teszi hozzá.

– Valószínűleg a Szűz Máriának köze van a Társasághoz, a tetoválások miatt. A nyaklánc Suthers zakójában, és éppen a bérlakásodon voltam, és találtam egy Szűz Mária nyakláncot Cynthia éjjeli lámpáján. Mi tudsz erről a kapcsolatról? Mert van egy.

– Eddig nem volt egy sem, máskülönben már hosszú ideje összekapcsoltam volna a vérgyilkosokat a Társasággal, de igen, egyetértek. Van összefüggés, de óvatlanságra vall, hogy a vezetés jóváhagyja ezt az irányvonalat. Nem hinném, hogy a felsőbb szintű vezetés megengedne magának bármilyen azonosítási módszert.

Kane telefonja csörög, előveszi a zsebéből, vág egy kis grimaszt mielőtt felvenné. – Mendez – mondja. Egy kis szünet után folytatja. – Mikor?

Még egy szünet. – Hol?

Nem mond semmit, mielőtt letenné. – A Szellemet akartad. Megkapod. Készen áll a találkozásra.