21. Fejezet

21. fejezet

Fordította: Lilith

Felhívom Kane-t. – Szükségem van valamire.

– Elérhető vagyok. Mikor és hol?

– Hagyd abba!

– Úgy hangzik, mintha épp most mondtad volna, hogy induljak.

– Arra van szükségem, hogy állíts egy embert Lucasra, és biztosítsd, hogy biztonságban maradjon.

– Csak hogy jól értem. Azt akarod, hogy védjem meg azt az embert, akit utálok, és aki meg akar téged dugni?

– Igen. Később megmagyarázom.

– A házamnál.

– Kane, baszd meg…

– Megteszem, te viszont tartozol nekem, Lilah Love.

Leteszem rohadékot, meg a „tartozol nekem” maszlagot.

– Az ebéd tálalva – jelenti be Lucas az ajtóból, felém sétálva egy papírzacskóval a kezében, kajaillat száll vele, de semmi olyan, amit az orrom felismerne, ami biztos, hogy azt jelenti, hogy ez nem pizza, Cheetos vagy csoki. Kétlem, hogy jóvá fogom hagyni. – Az ebéd tálalva – mondja ismét, újra elfoglalva a székét és átad nekem egy üveg vizet, amit egy hungarocell doboz követ.

Leteszem a vizet és arrébb rakom a MacBookomat, hogy kinyissam a dobozt és belepillantsak. – Grillezett hal és zöldségek? Komolyan?

– Komolyan – közli, az ő fedelét is felnyitva. – Vackokat eszel. Ez az agynak való kaja.

– Csoki és kávé az agynak való kaja.

– Mindegy, edd meg!

Fintorgok, de beleharapok a halba, amely ehető és remélhetőleg felejthető. Megint megnyitom a biztonsági felvételt, és mire befejezem az evést, úgy döntök, hogy a sebhelyes fickó az én emberem. Rápillantok Lucasra. – Képes vagy hozzáférni egy arcfelismerő programhoz?

Rám pillant. – Ezzel kapcsolatban kifogytál a szerencséből. – Visszatér a munkájához.

– Hogy haladsz?

– Jobban, ha nem beszélnél.

Visszafordulok a számítógépem képernyőjéhez és úgy döntök, hogy ez az ember lehetne az orgyilkos. Rá kell jönnöm, hogy ki ő, mielőtt újra gyilkol. Bejelentkezem az FBI üzenetküldő rendszerébe, ahol küldök egy üzenetet Tic Tacnak: Helló?

Azonnal válaszol: Helló.

Feltöltöm a fotót egy üzenetbe és ezt gépelem: Szükségem lenne arra, hogy lefuttass egy arcfelismerő programot ezen a fotón.

Adj nekem tizenöt percet – válaszolja.

Lekicsinyítem az ablakot és újra betöltöm a fotókat, melyeket apám házában lőttem, nem számít milyen mennyiségű személyi befektetési nyilatkozatot, különböző városi dokumentumot nézve át, de csupán gyepgondozásról és karácsonyi felvonulásról szóltak. Oldalról oldalra kutattam bármiféle, az átlagostól eltérő után, de úgyis csak halvány remény volt. Az apám túl okos ahhoz, hogy bármi kétes dolgot egy olyan helyen tartson, amit esetleg átkutathatnak. Belém hasít, hogy nem hívott fel azért, hogy kicsináljon, amiért elvittem a piáját, de ez el fog jönni. Persze, hogy eljön. Jelez az üzenetem, és megnyitom a közvetlen chatablakot, hogy elolvassam: Nincs találat. Nem elég látható az arca.

– Bassza meg – mormogom, lekicsinyítve az ablakot és rápillantva egy Richtől származó szöveges üzenetre:

Épp most értem a LaGuardia reptérre New Yorkba, de csak későn érek vissza.

Válaszolnom kell, de Richnél ez egy érzékeny egyensúly az irányítás, a civilizáltság és a kurvaként való viselkedés között. Az egyszerűség mellett maradok: Szólj, mikor leszállsz Los Angelesben.

Ezzel válaszol: Úgy lesz és légy óvatos, Lilah.

– Telitalálat ideát – szólal meg Lucas, magára vonva a figyelmemet. – Bent vagyok a Suffolk megyei adatbázisban és épp megnyitom a Rick Suthers aktát. – Rám pillant. – Az ügyek közül kettő Los Angelesből származik. Nem tudod magadtól megszerezni ezeket az aktákat?

– Nem tudom, hogy ki sáros, vagy esetleg milyen adatokat titkolnak el előlem. Szóval nem. Nem tudom saját magam megszerezni. – Odarobogok hozzá, hogy figyeljem, ahogy dolgozik. Abbahagyja a gépelést és hátranéz a válla felett. – Menj innen.

– Oké. Rendben. Máris ideát leszek. – Visszarobogok a számítógépem előtti helyre. – Pontosan itt. – Figyelmen kívül hagy. Átpörgetek még többet apám dokumentumai közül és megállok egy pár random, papír fecnire firkált számnál. Tárcsázom az elsőt.

 – Pizza Jacks – jelentkezik be egy hang.

– Baszódj meg! Ó! – Lerakom, és nem veszek tudomást arról, hogy Lucas engem bámul.

Tárcsázom a következő számot, ez meg egy nő. – Helló.

– Helló – mondom. – Lucas Davenport nevében telefonálok a befektetéseivel kapcsolatban.

Lucas felém gurítja a székét, hogy szembenézzen velem. – Mit művelsz? – suttogja hevesen.

Felé fordulok és feltartom az egyik kezem. – Valami baj van? – kérdezi a nő.

– Nincs semmi baj – mondom. – Csak meg kell erősítenem néhány számot. – Átnyúlok, megfogok pár papírt és ügyetlenkedek a telefonnal. – Ó, hmm. Úgy tűnik, nem találom a vezetéknevét. Az előbb még megvolt.

– Becker. Sue Becker.

– Igen. Aha. Nos, Sue, egyáltalán nem ön az a személy, akit hívni akartam. Ostobának érzem magam.

– Ó, ne aggódjon emiatt. Mindannyiunknak megvannak ezek a pillanatok. Mi is volt a neve?

– Roberta – mondom. – Új vagyok, szóval kérem, ha nem bánja, ne mondja el Lucasnak, hogy elszúrtam.

– Természetesen. Semmi probléma. Legyen most már szebb napja, Roberta.

Lerakom és Lucasra nézek, aki rám bámul. – Mesélj nekem Sue-ról.

– Hogyan és miért hívtad fel épp őt? – követeli.

– Apám íróasztalán találtam a számát, de nem volt hozzá név. Te fektetsz be ennek az egész gazdagságtól bűzlő városnak. Le mertem volna fogadni, hogy te fektetsz be neki is. Ki ő?

– Harmincöt. Csinos. Hamisan szép. Az a fajta, akiről tudod, hogy szajhává fog válni, amint elkezdesz vele randizni. Ő az új alpolgármester édesapád alatt, és egy New York-i szenátor, Martin Becker lánya.

– Ez határozottan unalmasnak hangzik – mondom.

Átad nekem egy új adathordozót. – Itt van a fájl, de nem tűnik még teljesen frissítettnek.

– A gyilkosság tegnap éjjel volt.

– A gyilkosság tegnap éjjel volt – ismétli. – Úgy mondod, mintha ezt mondanád: „Ó, a vacsoraparti múlt éjjel volt.”

– A holttestek az én dolgom – közlöm.

– Bizarr vagy, Lilah.

– Oké, de tulajdonképpen össze tudod vetni mindezt az összes ügyet, hogy egyező nevek és adatok után kutass, vagy kézileg kell megcsinálnom mindet? Mert múlt éjjel pont így csináltam meg egy feladatot, és pokoli volt.

– Meg tudom csinálni – mondja –, de írnom kell hozzá egy programot. Melyik ügyeket akarod következőnek?

– A New York-iakat.

– Amelyek a leginkább védettek lesznek. Ez el fog tartani egy ideig.

– A tévében csak lenyomnak pár billentyűt és megnyitják.

– Tehát, vagy szerzel egy színészt azokból, hogy megtegye ezt neked, vagy szerkesztek egy titkos és tisztességtelen utat, ami fedez és megvéd minket, mielőtt belépek.

Megdöntöm a fejem és összehúzom a homlokom. – Miért vagy ilyen morcos? Sosem vagy ilyen. Én vagyok a kurva. Te a jófiú vagy.

– Mert csak – közli elfordulva tőlem.

Egy pillanatig, vagy inkább tízig, homlokráncolva tanulmányozom a profilját, ahogy elfordulok. A hekkelés biztos megzavarja a fejét, és az idegei pedig engem tesznek idegessé. Ráveszem magam, hogy újra a munkámra koncentráljak, bedugva az adathordozót. A következő pár órában ezt a fájlt tanulmányozom, illetve az ezután következőket, nyomok után kutatva és megjegyzéseket firkálva, átkutatva minden könyvet, filmet, zenealbumot és CD-t, amely potenciális nyomként van felsorolva, de zsákutcába kötök ki.

Lucas végül rátért arra, hogy készítsen nekem egy adatbázist, amikor Kane küld nekem egy üzenetet: Menj arrébb Lucastól és hívj fel!

Ez nem hangzik jól, gondolom. Felállok. – Fel kell hívnom a főnököm és szívok egy kis friss levegőt.

Lucas bólint, de nem néz fel. Idegesen próbálom kitalálni, hogy mi ez, kisietek a szobából és le a lépcsőkön, majd a hátsó udvar felé veszem az utamat. Amint becsukom magam mögött az ajtót és lehuppanok az ugródeszkára, felhívom Kane-t. – Mi a baj?

– Az emberem visszavezette a Ying Entertainmenttől származó tengerentúli pénzt a Wilkens Capitalhoz, ez egy hatalmas, New Yorkon kívüli bróker csoport.

– Megszerezted az ügyféllistát?

– Igen, de a tulajdonos, Red Wilkens, arról ismert, hogy fű alatt üzletel. Múlt évben még az FBI is nyomozott utána, és ragyogóan tisztán jött ki belőle.

– Nekem pedig van okom azt hinni, hogy az FBI fedezi Pocher politikai jelöltjeit.

– Ez így van – mondja. Emiatt kell majd a közeljövőben lefolytatnom egy baráti, négyszemközti beszélgetést Reddel.

– Feltételezem, ez magába foglal egy kötelet és egy széket is – mondom. – És ne válaszolj erre. Nem akarom tudni.

– Megtesszük, amit meg kell, gyönyörűm.

– Jézus, Kane. Fogd be! Nem hallhatom azt a szart. És ezen a ponton nem kell profilozónak lennem ahhoz, hogy úgy tekintsek Pocherre, mint az emberre, aki az orgyilkos drótjait rángatja. Egyik politikai napirend követi a másikat nála és kapcsolódik édesanyámhoz, Laney Suthersnek meg volt egy ügyféllistája olyan hatalmas férfiakkal, amely magába foglalhatta Pochert vagy bármely politikust, akit ő támogat.

– Pocher túl okos ahhoz, hogy ő maga rángassa a drótokat. Valaki máson keresztül dolgozna, aki talán nem is tudja, hogy ő áll e mögött.

– Van mód arra, hogy elérjünk hozzá, és én meg fogom találni. Láttad már a befektetési alap tényleges ügyféllistáját? Tudjuk, hogy ő rajta van-e?

– Megvan, és nincs rajta, de ahogy mondtam, Red gyakran üzletel fű alatt.

– Látnom kell azt a listát.

– Emiatt hívtalak fel. Lucas rajta van azon a listán. Üzletel Reddel.

– Persze, hogy üzletel – mondom. – Egész Hamptonnak ő rendezi az ügyeit.

– Nem tetszik a kapcsolat.

– Mire célzol; hogy benne van? Laney és Rick megölésében? A támadásaimban? Egy orgyilkos felbérlésében? A vértetoválás azt súgja, hogy mind összekapcsolódik.

– Kapcsolódik hozzá, Lilah.

– Akkor segíteni tud nekünk feltárni a befektetési alap és a Ying Entertainment közti kapcsolatot.

– Ne mondd el, míg jobban utána nem nézek.

– Meg fogom fontolni. Jelenleg be kell fejeznem itt a dolgokat és találkoznom kell a bátyámmal. És neked, meg a bírósági ügyednek köszönhetően át kell vennem a fennhatóságot. És ezzel üzenek. Itt vagyok. Nem megyek el, úgyhogy gyere és kapj el. Készen állok. – Készülök lerakni, majd hozzáteszem: – Védd meg Lucast! – Ekkor teszem le, és meg akarom nézni az időt, de apám irodájának képeit mutatja a telefonom.

Ismét elkezdek átfutni rajtuk, és megállok annál az oldalnál, melyen három telefonszám volt, egyet még fel kell hívnom. Beütöm a számot, és egy férfihang válaszol: – Greg vagyok.

– Greg – csattanok fel, felpattanva az ugródeszkáról és megállok egy helyben.

– Lilah – mondja, olyan meglepettnek hallatszik, mint amilyen bosszús én vagyok.

– Mi a franc ez? Van egy idegen számod, amit nem ismerek, viszont amit apám hívogat?

– Nyugi, Lilah.

– Kibaszottul ne „Nyugi, Lilah”-z nekem – közlöm. – Mi a franc ez, Greg?

– Ez az új számom a biztonságis munkához – mondja, hangja véletlenszerűen mélyül el, majd emelkedik fel. – A partin még nem voltak névjegykártyáim. Édesapád akarta a számomat, valami politikai adománygyűjtő számára.

Amikor a hangja így elmélyül, majd emelkedik, olyankor szokott ilyen lenni, mikor titkol valamit és hazudik, emiatt utáltam, amiért titkolózik. – Hazudsz. Tudom, mikor hazudsz.

– Nem hazudok. Letámadtál.

– Miben mesterkedsz, Greg?

– Ismersz engem. Egyike vagyok a jófiúknak.

– A jófiúk elromlanak és nem mindig azért, mert azt akarják. Találkoznunk kell.

– Azon a könyves turnén vagyok, ami per pillanat Chicagót jelent, majd Washingtont. – Hangok szűrődnek be a háttérből. – Mennem kell. Egy héten belül visszaérek. Ott leszel?

Úgy érződik, mint egy becsapós kérdés, információszerzés. Nem bízom benne. – Hívj fel, mikor visszaérsz. – Megnyomom a Befejezés gombot, és felpillantok, Lucast az ajtófélfának dőlve találom, az üvegajtó most nyitva van. Átkozottul rosszul érezve magam attól, hogy körülöttem mindenki mocskos, romlott bűnöző, Lucas felé sétálok.

– Ez nem hangzott jól – jegyzi meg Lucas, és csatlakozom hozzá. – Akarsz beszélni róla?

– Nem – közlöm, keresztbe fonva magam előtt a karomat. – Nem akarok beszélni róla. Valójában az utolsó dolog, amit tenni akarok az, hogy beszéljek róla. – Elindulok, hogy bemenjek az ajtónyílásban mellette, de megállok és hezitálok, majd ismét szembe nézek vele. – Amellett, hogy hekkelsz a kérésemre, mocskos, becstelen vagy szörnyeteg vagy-e bármilyen módon, amiről tudnom kellene?

– Meghívtalak, hogy megtudd, milyen szörnyeteg vagyok, de ettől eltekintve, ismered a mocskos titkomat. És ebben a pillanatban megélem azt.

– A hekkelés az egyetlen mocskos titkod?

– Nem elég?

– De – mondom. – Az. És jó érzés?

– Igen, Lilah. Jó érzés. Egy függőség, egy csúcs, egy adrenalinlöket, amely áthúz engem a sötét oldalra, és nem akarok visszajönni. – Elvékonyodnak az ajkai. – Bizonyíték arra, hogy ami jó érzés, az néha nem jó számodra.

Dühösnek hallatszik. Örülök, hogy dühös. Ez azt jelenti, hogy tudatos. És pontosan ez a tudat az, ami miatt nem kérhetem meg arra, hogy ránézzen Red Wilkensre. Ugyanis üzletelnie kell vele, és ha Red sáros, a bűnössége pedig megmutatkozik, az igazán veszélyes lehetne.

– De te mindent tudsz azokról a dolgokról, melyek veszélyes függőségek – szólal meg. – Ugye, Lilah?

A dolgok alatt Kane-t érti, amit nem szándékozom vele megbeszélni. Ehelyett adok neki egy félmosolyt, de nem mondok semmit. Az ehhez hasonló kis mosolyok felbasszák az embereket. Nem tudják, hogy mit kezdjenek velük. Összehúzza a szemöldökét, mintha bizonyítaná az állításomat, és a sikeremmel elsétálok mellette, visszafelé tartok az emeletre, ahol elkezdem összeszedni a cuccaimat. – Elmész? – kérdezi, épp csak megjelenve az ajtóban.

– A bátyám le fog vadászni, ha nem megyek elintézni néhány jogi ügyet – mondom, visszacsúsztatva a vállamra a helyszínelő táskámat, miközben felé sétálok, hogy megálljak vele szemben. – És ez csak felbosszantana engem, te pedig tudod, hogy az sosem végződik szépen.

– A következő pár órában meg kellene írnom a programot és képes leszek összevetni az eseteket. Addigra visszajössz?

– A szar alapján, amit felkavarni készülök, nem számítanék erre. De ha kapsz valamilyen találatot, írj nekem. Lehet, hogy nem tudok majd válaszolni. És ha megteszed, lopni fogok neked még egy negyven éves üveget. – Elsétálok mellette és lefelé tartok a lépcsőn.

– Ha az apád rákérdezne nálam, azt fogom mondani, hogy Kane-nek adtad.

Okos ember – gondolom. Mert még apám sem keresztezné Kane-t.

Kilépek a házból és a kocsi felé tartok, és amint benne vagyok, beindítom a motort, a fejemben a bátyámmal lefolytatandó, a fennhatóság átvételéért indított háború jár, a fájlokkal együtt, melyek tanulmányozásával órákat töltöttem. Lucas szavai játszódnak vissza az elmémben: Egy függőség, egy csúcs, egy adrenalin löket, amely áthúz engem a sötét oldalra, és nem akarok visszajönni. Az orgyilkos módszeres. Gyakorlott. A számára ez egy munka. Még csak nem is érződik csúcsnak, de el kell végezni, és tökéletesen kell csinálni. Elvégre is ez a hírneve. Ezt a képességét mutatta meg minden gyilkolásnál.

De a személy, aki felbérelte, aki elrendelte minden áldozat levetkőztetését és megalázását, élvezi mindegyik gyilkosságot. Az a személy érzelmek által vezérelt. Az a személy hibázni fog, leleplezik magukat, ha mindent jól csinálunk. Talán az a személy Pocher. Talán nem ő az. Bármi is legyen a helyzet, az a személy eléggé gyűlöl engem ahhoz, hogy gúnyolódjon velem, vagy eléggé megfélemlítsen ahhoz, hogy megpróbáljon elijeszteni; mindenesetre egy dolog tiszta: én vagyok a kulcs. Én vagyok a csali egy csapdában, melyet fel kell állítanom.